Az ember ott érezze jól magát, ahol van – Kovács István görögkatolikus pap szolgálata

Érdekes feladatnak tartotta az itteni szolgálatot a város múltja miatt: hiszen egy görög szentről, Szent Pantaleimonról kapta a nevét, és itt mindig erős görögkatolikus közösség volt. Aki nem hiszi, járjon utána: még az 1950-es években, a legsötétebb Rákosi-diktatúra idején is úgy ötezer görögkatolikus hitű ember élt Sztálinvárosban. Más kérdés, hogy papjuk nem lévén, vagy kimaradtak az egyházból, vagy a római katolikus templomba jártak, ahol megbecsülték őket, és az egyházi testületeknek is tagjai lehettek.

A parókus úr, ahogyan hívei szólítják, harmincnyolc éves, négygyerekes apa. Elszánt közösségépítő, aki a közösség mellett is folyton épít valamit, bárhová kerül: háztetőt, új fűtési rendszert, udvart, falakat, s annak is megvan az oka, hogy miért teszi ezt. Azért, mert ha egy nap nem erősíti a bőrkeményedéseket a tenyerén, akkor úgy érzi, hogy nem csinált semmit. Ugyanebből az okból nincs bevezetve a gáz pentelei parókiára: legyen kénytelen fával fűteni és ahhoz fát hasogatni. Tavaly 160 mázsa tűzifát vágott fel.

Pedig van más dolga is. A Dunaújvárosi Görögkatolikus Egyházközséghez kilencvenhárom település tartozik, Bakonykútitól Székesfehérváron át Dunavecséig, és Csákberénytől Előszálláson át Mátyásdombig. Mondanom sem kell, hogy két éve megvásárolt, Temető utcai kápolnájuk is új tetőt kapott már, akárcsak a parókia, és máris tervezik a kápolna bővítését. Elkél, mivel Dunaújvárosban ma mintegy száz templomba járó görögkatolikus él, holott öt éve, érkezésekor az első miséjén családjával együtt tizenheten jelentek meg.

Ez különösen rosszul érintette azután, hogy az előző helyén rendezett búcsúmiséjére 450 híve ment el. Pappá szentelésekor első szolgálattételi helyét Budapesten, a VII. kerületi Rózsák terén álló templomban kapta meg, káplánként. 2007. augusztus 6-án szentelték pappá, Máriapócson, a híres búcsújáró helyen, alig egy hónappal azután, hogy megnősült (felesége gazdasági informatikus és egészségügyi ügyvitelszervező, most tanul második diplomájáért: hittan, etika nevelőtanár lesz). A hagyományok szerint a pappá szentelés utáni közös vacsorán az új papok a tányérjuk alá rejtett borítékban kapják meg első szolgálattételi helyük nevét, s mivel tudhatják, hogy hol keresnek papot, tisztában vannak azzal is, hova kerülhetnek. Istvánnak, aki elidegenedett, bűnös, nagy falunak tartotta Budapestet (tegyük hozzá: némi joggal…) – meglepetésére a főváros jutott.

S azt mondja: magától a Jóistentől kapott akkor egy tarkón legyintést. Augusztus 20-án már ő vezette a Rózsák terén a nagymisét – ő, aki addig még soha nem misézett egyedül. Elindult a sekrestyéből a templomba, kezében a szentségekkel, s arra gondolt, hogy jó, ha tucatnyian hallgatják majd őt. Zsúfolásig tele volt a templom…

Amíg ott szolgált, hat év alatt 420 gyereket keresztelt, 390 embert temetett és 320 jegyespárt oktatott – s ő csak egy volt a templom három papja közül! A Rózsák terén mindenesetre megtanulta, hogy ne legyenek előítéletei, és hogy mennyire igaz a régi görögkatolikus bölcsesség: az ember ott érezze jól magát, ahol van. Érdekes, hogy a tapasztalatok szerint a görögkatolikus emberek bárhová kerülnek, a közösségük megmarad: a hitük összetartja őket. Nem tudnak, nem tudnának másképp élni. Talán azért, mert Magyarországon a görögkatolikusság (ami leginkább abban tér el a latin szertartású római katolikusságtól, hogy bizánci rítust követ) mindig kis egyház volt, leginkább a keleti, északi országrészekben követték. Ahogy a mondás szól: nem minden görögkatolikus ruszin, de minden ruszin görögkatolikus.

Abban a faluban is csak görögkatolikus templom áll, ahol született: tíz kilométerre Miskolctól, Sajópálfalán, a török idők alatt elnéptelenedett településen, amit később ruszinokkal telepítettek be. Dédszülei voltak a templom harangozói: a tisztet betöltő dédapja még hazajött a Don-kanyarból, ám az országba érő szovjetek elvitték Szibériába, ahonnan már nem jött haza. Így dédanyja harangozott tovább, naponta ötször, a gyereknevelés, háztartás, földművelés mellett. Az 1912-ben született, vékony csontú dédmama 2000-ben vonult nyugdíjba a harangozásból… Addig dédunokái szinte minden szabadidejüket ott töltötték vele a templomban, segítettek takarítani, de ott is játszottak.

A sajópálfalai templomban van egy olajjal festett, Szűz Máriát ábrázoló kegykép, ami ugyanolyan, mint a máriapócsi Madonna. 1717-ben ez a sajópálfalai kegykép véres könnyeket hullajtott január 6-tól február 16-ig, amint ezt akkor a helység lakói és a környező hivatalosságok aláírásukkal igazolták. Érdekes, hogy a gyerekkorától vallásos, négyévesen már ministráló Kovács Istvánt ez nem érintette meg. Nem volt hozzá személyes kötődése. Ellenben amikor már felszentelt papként Erdélybe vitte gyülekezetét kirándulni, megnézték a gyergyószentmihályi Madonna-képet, ami éppen akkor könnyezett, rózsaillatú könnyekkel. Ő ott bement az oltár mögé is, hátulról megnézte a könnyező képet, látta, hogy semmilyen bűvészmutatvány nincs a dologban. Még a lecsorgó könnyeket is megérintette, úgy, hogy sokáig rózsaillatú maradt a keze. Ez a személyesen átélt csoda viszont máig nagyon erős hatással van rá.
Gyerekkorától mondogatták róla, hogy biztosan pap válik belőle, ő azonban makacsul ellenkezett: ne mondja meg neki senki, hogy mit csináljon! Apja erdésznek tanult, ám főművezető lett a borsodi ércelőkészítő műben, édesanyja boltvezető volt. Ő a szomszédos Arnóton végezte az általános iskolát, majd (talán mégis hatottak a gyerekkori jóslatok?) a hajdúdorogi görögkatolikus gimnáziumba jelentkezett. Kemény kollégistaéletet élt, ott tanulta meg, mi az az önállóság és a közösség. Ugyan beszélgetésünk idején is farmert és garbót visel, mégis nehéz elképzelni a gimnazista Kovács Istvánt kétoldalt fölnyírt, a feje tetejéről hátközépig lógó, copfba kötött hajjal, hosszú bőrkabátban, fülbevalóval, mint a lázadó ifjúság hangadóját, nagy focirajongót, tehetséges jobbhátvédet és jobbszélsőt (később a magyar papi futball-válogatott oszlopos tagját), aki érettségi előtt csak egyetlen helyre, a nyíregyházi teológiára adta be felvételi kérelmét – és a fent leírt külsővel tette tiszteletét a felvételi előtti iskolalátogatáson…

Hogy, hogy nem: nem vették fel.
Ez volt életében az első nagyon komoly kudarc. Talán Isten legyintette meg nagyképűségéért. Nem az történt, amit ő akart, hanem az, amit Isten akart… Jobb híján ötödik évfolyamos képzésre jelentkezett egy diósgyőri szakközépiskolába, ahol a görögkatolikus fiú már nem külsejével, hanem mély és egyre erősödő istenhitével keltett feltűnést. Ám diáktársai el- és befogadták, s vele együtt alakultak. Szoftver-üzemeltető szakot végzett, ami annyira megtetszett neki, hogy a tanév végén három helyre jelentkezett: a debreceni egyetem matematika-informatikus, az egri tanárképző főiskola matematika-testnevelés szakára – és a nyíregyházi teológiára.
Mindhárom helyre felvették.

Úgy alakult, hogy mind a három intézményben elbeszélgetéssel zárult a felvételi procedúra, és időrendben először a teológiára kellett mennie. Amikor belépett az épületbe, már érezte, hogy ide: haza jött. A másik két helyre már el sem ment.
Egy sportsérülés miatt a katonaság kimaradt az életéből – viszont következett hét esztendő kutya kemény tanulás a teológián, minden nap minden percében kikerülhetetlenül beosztott napirenddel. Ha az ott tapasztaltakból kivennénk a lelkiséget, a közösségi és vallási élményeket, akkor tulajdonképpen kibírhatatlan lenne. Így viszont tizennyolc év múltán is azt mondja, hogy képtelen lenne mást csinálni, mint amit csinál.

Mára lassan, de szépen épül a dunaújvárosi görögkatolikusok közössége: papjuk elve, hogy nem a misére járók száma, hanem hitük ereje a fontos. Ahogyan a liturgiában szerepel: „egy szájjal, egy szívvel” kell tegyék azt, amit tesznek. Nem az a célja, hogy minél többen legyenek a templomban. Nem is a templomba kell terelni rögtön azt, aki megkeresi őket. Először a közösségbe szeretnék bevezetni az új embert, megismerni őt, s ő is ismerje meg őket, mennyire sokfélék. Előbb-utóbb be fog menni a templomba. Önszántából. Ahogyan mondják: templomba járni nem kötelező. S hitet nem lehet tanítani, csak megmutatni! Minden embernek más útja van Istenhez.

Egyszer valaki megkérdezte tőle: mondja, parókus úr! Van Isten?
Szelíden válaszolt. Ha nincs Isten, akkor lettem volna pap?!

Forrás és fotó: duol.hu

Nyíregyházi Egyházmegye