PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Miért szeretem annyira Keresztfelmagasztalás ünnepét?
Sokszor gondolkodom azon, vajon miért szeretem én annyira Keresztfelmagasztalás (szeptember 14.) ünnepét. Amikor ünnepel az Egyház, általában nem böjtöl, ez meg kifejezetten böjti nap. Nem ehetünk bármit, számunkra kedves ételekről is le kell mondanunk. Aztán… Diákkoromban a tanítás már tartott ilyenkor, nem egyszer komoly számonkérések vártak már ránk ez idő tájt. Mennyivel jobb volt a vakáció, mint a 4 nagy japán sziget vagy Mengyelejev Periódusos rendszerének bebiflázása… (Bár előbbi négyet legalább egy életre megtanultam: Hokkaidó, Honsú, Sikoku, Kjúsú.) Ráadásul szívszorító Keresztfelmagasztalás ünnepének Evangéliuma is: Jézus szenvedéstörténetét sosem lehet közömbösen, átélés és szenvedély nélkül hallgatni és olvasni, s ezen a napon János evangéliumából olvassuk a Passió eseményeit… És mégis, fiatal korom óta fontos számomra Keresztfelmagasztalás ünnepe. Azt hiszem, rájöttem a titok nyitjára – Obbágy Lacus atya gondolatai.
Édesapám annak a templomnak a parókusa Nyíregyháza-Kertvárosban, ami erre az ünnepre van felszentelve. Szent Kereszt felmagasztalása a búcsúünnepe a templomnak, ahol tulajdonképpen felnőttem, és én sokáig otthon tudtam lenni ezen az ünnepen. Gimnáziumi éveimben, majd gyakran kispapként is, sőt, két éve, a templom 25. évfordulóján, papként is belecsöppentem az ünnepbe. Egy pap hivatása leginkább az oltár körül alakul ki. Hallhat elméletben csodaszép dolgokat a papságról, láthat tiszteletreméltó papi életeket, érezhet késztetést az ember, hogy egész életében másokon segítsen – de a papi hivatás anélkül szerintem nem tud elmélyülni, ha valaki nem szeret ministrálni, nem érzi jól magát Isten közelségében, a templomban. Úgy érzem, hivatásom szempontjából fontosak voltak ezek a kertvárosi templombúcsúk. (Ezért is vagyok boldog és hálás, hogy Ábel püspök atya ebben a számomra oly kedves templomban szentelt pappá 2019. február 2-án.)
Ráadásul az egyházi év elején található ez az ünnep, Kisboldogasszony után a második nagy ünnepünk; kispapként mindig ilyenkor volt a szemináriumi évnyitó, a hivatalos tanévkezdés. Bármennyire is szerettük a vakációt, a nyári szünetet, izgatottan csöppentünk vissza a kispapi létbe, a szeminárium falai közé. Ott volt bennünk a buzgóság, a motiváció, az újrakezdés lehetősége, a közösségi együttlét öröme. (Nem beszélve arról, hogy akkor már Mengyelejev helyett Hans Urs von Balthasar vagy Szent Ágoston tanaival foglalkoztunk…) Szent Kereszt felmagasztalásának az ünnepe indította el számunkra az új tanévet. A templombúcsúk és a szemináriumi évkezdések emléke új felismerést adott számomra: ez az ünnep tulajdonképpen a hivatásomat juttatja az eszembe. A hivatásomat, melyben a kereszt helyet kap. Szó szerint is, hiszen ott a kereszt az oltáron. A pap kereszt alakban adja az áldást. Kereszt van a kezében a temetés szertartásán, gyakran meg is csókoljuk a keresztet. De ott a kereszt átvitt értelemben is a pap életében. Amikor a szentgyónáskor az emberek nehéz keresztjeikről beszélnek a papnak, lelki atyának, amit nagyon szeretnének már letenni, őt is bevonják a kereszt hordozásba. Amikor a papi élet nehézségeivel találkozunk (az állandó költözések miatti stressz, a feleségnek új munkahely, a gyerekeknek új óvoda és iskola; az egyre vallástalanabb, lassan már ateista társadalomnak való kiszolgáltatottság, megvetettség, az, hogy „szinte salakja lettünk ennek a világnak, mindenkinek söpredéke mostanáig” [1 Kor 4,13]; a papi magány, stb…), bizony, érezzük a kereszt súlyát. A kereszt súlyát, ami a megváltás eszköze, ami a győzelem jele a halál felett, ami az üdvösséget, az életet adja és jelenti mindazoknak, akik hisznek a feltámadásban, azoknak, akik Krisztust akarják követni egész életükben. A megváltás eszközét, a győzelem jelét, az életadó Szent Keresztet kutatta fel Szent Ilona, Nagy Konstantin császár édesanyja, s hogy a valódit, az igazit találta meg, amire Jézust felfeszítették, egy csodálatos gyógyulás jelezte. Ezt, a Szent Kereszt megtalálását (és a Feltámadás templomába való ünnepélyes bevitelét és elhelyezését) ünnepeljük ilyenkor – de Keresztfelmagasztalás ünnepe mégsem csupán erről szól.
A kereszt nem csak a pap életében, hivatásában van jelen. Nem csak a pap érzi a kereszt súlyát. A kereszt mindnyájunk életében ott van. Sőt, a keresztény ember hivatása a kereszt hordozás is! A keresztény szó a „chrisztianos” kifejezésből származik, ami nem mást jelent, mint azt, hogy Krisztus-követő. Krisztust követjük – de nem csak akkor, amikor kedvünk tartja. Krisztust követjük – de nem csak akkor, amikor az érdekeink úgy kívánják. Krisztust követjük – de nem csak akkor, amikor itt a pápa és az első sorban feszítek, meg szelfit készítek vele. Krisztust követjük – de nem csak akkor, amikor minden happy, boldog vagyok, és jól mennek a dolgaim. Sokkal nehezebb akkor megmaradni kereszténynek, a Krisztus követésben, amikor valami nehézség ér. Beteg lesz egy közeli hozzátartozóm, tragédia történik a családban, válságba kerül a házasságom, kirúgnak a munkahelyemről. Ilyenkor próbára van téve a hitem – a keresztény hitem, a kereszténységem. Próbatétel minden ember életében van: betegség, fájdalom, veszteség, nehézség, családi konfliktusok, nézeteltérések, stb. Azt hiszem, napestig tudnánk sorolni, ki milyen kereszteket hordoz. Krisztust követjük a kereszt hordozásban is. Vajon én hogyan reagálok az életemben megjelenő keresztekre?
Nem akarok elmenekülni, se bezárkózni. Nem temetkezem a munkába, nem teszek úgy, mintha nem is létezne, nem dugom homokba a fejem… Mert az ember a kereszt hordozással az Istenkapcsolatát építi. Közelebb kerül a Teremtőhöz általa. Rájön arra, mi a fontos, a lényeges, az értékes. Ugyanakkor megtapasztalja a kiszolgáltatottságát is. Hogy az Isten nélkül nem megy – de Vele minden akadály leküzdhető! Minden kereszt hordozásunk, ha felajánljuk az Istennek, könnyebb lesz! Keresztjeink nem azért vannak, mert az Isten megfeledkezik rólunk. Ellenkezőleg: az Isten a szenvedéssel, a kereszt hordozással engedi, hogy kapcsolódhassunk Hozzá. Az életünkben felvállalt, türelemmel viselt kereszt Krisztus keresztjének egy darabja. Persze, mondani azt mindig könnyű. Talán erre gondol Szent-Gály Kata is, mikor így fogalmaz: „A keresztről könnyű szép szavakat mondani, de akkor szeretni, amikor rajta vagyunk, Krisztus követésének legnehezebb állomása.” Nagyon szeretem a híres klasszicista zeneszerzőtől, Ludwig van Beethoventől származó idézetet. „Az emberi élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei. Felemelnek.” A keresztek felemelik és erősebbé teszik az embert. A lelkét, a testét, a hitét, a türelmét is.
Keresztfelmagasztalás ünnepkörében, meg aztán majd a nagyböjtben, Kereszthódoló vasárnap is kitesszük a keresztet a tetrapod asztalra, hogy emlékeztessen bennünket: „kereszt által lőn az egész világ öröme”. Attól is szép ez az ünnep, mert tudjuk: a kereszt nem csupán egy szörnyű jelkép, a temetőben sem a halált jelképezi, nem az elmúlást, a fájdalmat erősíti, hanem a feltámadást, a szabadulást, a győzelmet hirdeti!
„A te kereszted előtt leborulunk, Uralkodó, és a te szent föltámadásodat dicsőítjük!”
Obbágy Lacus atya
