PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Gyógyítom a fát

Kezemben az ecset, fagélt kenek a cseresznyefára. Törzsének öles, száradt elágazásait vágták le hozzáértő emberek. Hogy erre sor került, mutatja korát, öregedésének, kivénhedésének egyértelmű jeleit. A hangyák fészket rágnak a törzsbe, a szú ősi rovásokat mar kérge alá, a madarak mélyítik az odúnak való mélyedéseit, s itt-ott borostyánszínű cseppekben hull könnyként a védekezés utolsó mentsvára – önmagát is siratva –, a gyanta. De van, amikor tovább nem maradhat a kiszáradt rész a fán. Ki kell metszeni, el kell távolítani, mint egy daganatot, vagy elüszkösödött végtagot. És ha ez megtörtént, a nagy vágási felületek ott világítanak, elárvultan sikoltanak önkényesen elvett részei után. Ekkor jön a jó gazda, s nem engedi, hogy e védelem nélkül maradt felületek megnyirkosodjanak, további, nem kívánt korhadásnak induljanak.

Betapasztom a géllel, hogy elzárjam a külső viszontagságoktól. Megsimítom ecsetemmel, hogy egyenletesen terüljön szét rajta gyógyszerem. Ha fáj is neki, amit emberként tehetek érte, megteszem. Gyógyítom. S közben csorognak könnyeim. Elindulok.

Átmegyek a szomszédba, meghallgatom az idős bácsi ügyes-bajos gondjait, megállok beszélgetni a hajléktalannal, felhívom a szüleim, átölelem fáradt gyermekem, felsegítem, aki elesik, vigasztaló jelenlétemmel ajándékozom meg a szomorkodót, rámosolygok a szembejövőre… S csak remélni tudom, hogy ma nem feltéptem, hanem gyógyítottam mások sebeit. Az enyémeket bekeni-e valaki enyhítő balzsammal?