Bár sosem volt a kedvencem az argentin, de messiről indítok, muhaha… :) Kezdeném azzal, hogy nagyjából 11-12 éves koromban fertőződtem meg szenvedélyesen és végérvényesen a futballal – hogy miért nem korábban, egyszer majd talán megkérdezem a szüleimtől. ’87-es születésűként simán lehetnének már emlékeim a Fradi 1995-ös BL meneteléséről, vagy az 1997-es jugoszlávok elleni pótselejtezőkről (mondjuk a két meccsen összehozott 1-12-t szerintem azok is szívesen elfelejtenék, akik emlékeznek rá…), de én valamiért akkor még nem követtem a focit. Az 1996-os atlantai olimpiáról vannak a legelső sportélményeim, az 1998-as vb-re már tisztán emlékszem. (A horvát – holland vb bronzmeccset egy hittantáborban néztük Pécsett, ahol a később még megemlített Zadubenszki Norbi barátom kivételével mindenki a horvátoknak szurkolt, ha emlékezetem nem csal). Az első BL döntő, amiről vannak emlékeim, a drámai végjátékot és manchesteri fordítást hozó ’99-es finálé volt (akkor nem nézhettem végig, de a covid idején, amikor hónapokig megállt a futballélet is, újra leadta a tv a United - Bayernt…), Real Madrid (és Raúl) szurkolóvá a 2000-es BL döntőn váltam. Az első Fradi meccs, amire emlékszem, egy III. Kerület elleni 7-1, 1999 márciusából, amikor Szabics Imre négy gólt lőtt.
Szóval későn érő típus voltam, a futball is viszonylag későn kezdett érdekelni. Bár a püspöki udvarban, ahol gyermekkorom jelentős részét töltöttem, rengeteget pattogtattam a labdát (a kispapok legnagyobb örömére, akik közel 30 év után is szívesen szívják emiatt a véremet…), de a foci gyakorlati részével 5-6. osztályban kezdtem komolyabban foglalkozni. Már általános iskolában kiderült, a kapusposzt való nekem – nem azért, mert nem szerettem futni, vagy, mert ügyetlen voltam (egyébként az voltam…) hanem, mert nem féltem a labdától, és minden lövésbe nagyon szívesen belevetődtem. És egész jó reflexeim is voltak. Az iskolai csapattal városi versenyeken is védtem, volt részem sikerélményben, kupagyőzelmekben, jó csapatunk volt, Isten nyugtassa Jóska bácsit, az edzőnket. Gimnáziumban évente volt iskolai bajnokság, egy ezüstéremre emlékszem igazán jó szívvel, amikor a legjobb kapusnak is megválasztottak, és kaptam egy kapuskesztyűt. Annyira komoly futball pályafutásom összességében nem volt, és nem is erről akarok én beszélni, bár az előzmények hozzátartoznak a papi futsal Eb-n való részvételi szándékom megindokolásához. De ott még nem tartok, hiszen voltak kispapi focibajnokságok is, amik kitörölhetetlen emlékként élnek bennem: másodévesként a nyíregyházi szemináriummal aranyérmet szereztünk Esztergomban; akkor még igen nagy rang volt bekerülni a görögkatolikus kispapok csapatába, akik az időtájt szinte minden évben megnyerték a kupát.
Azt azért mindig tudtam, nekem ez megmarad hobbinak, nem voltam különösebben se tehetséges, se kitartó, a vereséget pedig mindig nagyon nehezen fogadtam el. Nem igazán vagyok jó versenyző típus. Aztán, mivel a kétezres évek elejétől gyakorlatilag minden létező sportújságot megvettem, és rengeteget olvastam, el kezdett érdekelni a másik oldal is: az újságírás, a riporterkedés. Mindig büszke leszek arra, hogy a 2006-os vb (és nem mellesleg: az érettségim) előtt Magyarország piacvezető sporthetilapja, a Sztár Sport megjelentette egy esélylatolgatásomat, az akkori főszerkesztő, a később a Nemzeti Sportnál is dolgozó Buzgó Józseftől kaptam egyenesen ímélt a jó hírről! Meg is gyászoltam, amikor 2011 januárjában megszűnt ez az újság… Sokáig a Zászlónk katolikus havi lapba írtam rendszeresen, majd jött egy lehetőség, és a Pázmány Labdarúgó Liga blogjába írhattam éveken keresztül – ezért nem tudok eléggé hálás lenni, minden percét nagyon élveztem. (Egyébként ebben a Ligában, ha jól emlékszem, 3 szemeszteren keresztül védtem is, el is ismerték a teljesítményemet, azt hiszem, ez volt futballpályafutásom csúcsa. :)) Aztán a covid alatt, 2020 tavaszán indítottam a saját blogomat, ahová elsősorban sportcikkeket és lelki tartalmakat, prédikációkat írok. Éppen jubileumnál tartok: ez a 150. írásom! Sosem titkoltam, a papi hivatás mellett számomra ez a másik szenvedély, az írás, és ha nem pap lennék, talán ezen a területen próbáltam volna ki magam.
És végre ennyi mellébeszélés és rizsa után eljutottunk a jelenbe, oda, amiről én alapvetően mesélni akarok. Eddig 2 kispapbajnokságon voltam korábban helyszíni szpíker, nagyon élveztem azokat a konferálásokat; nem sokat kellett gondolkoznom azon, hogy igent mondjak a felkérésre, és részt vegyek ezen a talán soha vissza nem térő lehetőségen. És ezt most nyugodtan érthetjük szó szerint is, mert egyáltalán nem biztos, hogy a Görögkatolikus Metropólia a közeljövőben papi futsal-Európa-bajnokságot fog rendezni. Legutóbb 13 éve volt Magyarországon a torna, akkor Gyula volt a házigazda. 2025-ben meg Kisvárda. Jó volt belecsöppenni. Az elmúlt években tisztában voltam azzal, hogy van ilyen torna. Kicsit irigykedtem is azokra a papbarátaimra, akik részt vehettek a papi Eb-n. Természetesen sosem sajnáltam tőlük, csak kíváncsi voltam arra, milyen lehet például a körítés, a meccsek színvonala, a hangulat. Négy kisgyermekes édesapaként az meg sem fordult a fejemben, hogy én most 5 napra lelépjek otthonról. A két meccsnapon szerettem volna ott lenni, és kiélvezni az ott töltött időt. Sajnos a nyelvtudásom (vagy inkább annak megkopottsága…) sok mindenben korlátozott, jó lett volna beszélgetni, esetleg interjút is készíteni a külföldi atyákkal, de e nélkül is teljesnek érzem a Kisvárdán töltött két napot. Igyekeztem komolyan venni a rám bízott feladatot.
Az első papi Európa-bajnokságot 2003-ban tartották, azt még nagypályás labdarúgótornaként, Ausztriában élő horvát papok ötlete nyomán. Később vált kispályássá, és egy ideje már évente rendezik. Ilyenkor kicsit a másik oldalukat is megmutatják a papok, hiszen ők is emberek (bárki bármit mond…), a futballpályán nemigen van barátság, mert mindenki győzni szeretne, és jó ilyenkor a fáradt gőzt is kiengedni – de lefújás után annál őszintébb az a kézfogás és ölelés. És ezeknek a napoknak a legfontosabb felismerése talán nem is a pályán zajlik: jó látni és megélni, hogy mi mindnyájan egy csapatban játszunk! Óriási élmény volt ennyi különböző nemzetiségű katolikus papot egyszerre látni! Ahogy Kovács Csaba atya, rozsrétszőlői parókus nyilatkozta valamelyik portálon: „életélmény volt!” Én is így gondolom, pedig én pályára sem léptem!
A csoportok sorsolását néhány héttel a kezdés előtt megtartották, maga az Eb február 10-én, hétfő este kezdődött. Látványos lehetett a megnyitó, és biztos, hogy gyönyörű és megható élmény lett volna részt venni a nyitó római katolikus szentmisén is, de erre még nem tudtam elmenni. (Látványosabb és gyönyörűbb, mint a Kisvárda – Vasas NB2-es bajnoki rangadó, amire a papi válogatott tagjai kilátogattak hétfő este. Csak nekik lehetett tapsolni, a nagyon gyenge színvonalú meccsnek nem – talán nem mondok nagyot, hogy a futsal Eb-n több és minőségibb játékot látott a nagyérdemű… Talán már Dzsudzsák Balázs is megbánta, hogy nem a „csuhások csapatai” végett utazott Kisvárdára…) Aztán majdnem lemondtam a keddet is, mert szinte egyszerre dőlt ki a négy gyerek, betegek lettek – egészen reggel 6 óráig vacilláltam azon, mitévő legyek. Mert az nem kérdés, hogy a prioritás a család, de azt is tudtam, hogy Kisvárdán számítanak rám – bár pótolhatatlan ember, mint olyan, nem létezik. Végül 2-3 óra alvás, éjszakai virrasztás, a Feleségemmel, Kittivel történő konzultálás után, és mert hála Istennek meg tudtuk oldani a pesztonkát, úgy döntöttem, elmegyek. Fehérgyarmaton átültem Magyar Ricsi lelkipásztori kisegítő barátomhoz, hogy az ő benzinjét fogyasszuk egy autóval menjünk, és uzsgyi, máris Kisvárdán találtuk magunkat. Én a Szent László Gimnáziumba voltam beosztva, a B és a D csoport küzdelmeit követtem, és közvetítettem – a magyar csapat sajnos a másik helyszínen, a Városi Sportcsarnokban játszotta a meccseit, de együtt tudtam élni a helyzettel, hogy őket a keddi játéknapon nem fogom élőben futballozni látni.
A hétfői napot én egyébként a torna egyik fő szervezőjétől, főszpíkerétől és tulajdonképpen mindenesétől, Király Andrástól kapott anyag tanulmányozásával töltöttem, információk a játékosokról, hogy tudjak mibe kapaszkodni a közvetítések során. Illetve az esemény Facebook oldalán található Tudtad? rovatot fordítottam le angolról magyarra – hogy legyenek érdekességek a tarsolyomban vészhelyzet esetén… :) Olyanok, mint, hogy a lengyelek az eddigi 16 Eb-n egy kivétellel mindig éremmel zártak: a 8 arany mellé 5 ezüst és 2 bronz társult. Vagy, hogy a lengyel és a bosnyák válogatottban is pályára lépett egy-egy testvérpár – a magyarban meg egyébként két sógorpár, ami szintén kuriózum. Mint ahogy a magyar Veress Zoltán atya is az, aki egyedüliként lépett pályára az összes Európa-bajnokságon, ráadásul gólt is szerzett mindegyiken! (Nem árulok el nagy titkot, az idein is betalált…) Még maga Cristiano Ronaldo is mindössze 6 Eb-n vett részt és szerzett gólt – igaz, ő csak 4 évente léphetett pályára, Veress atyának 22 év alatt jött össze a 17 Európa-bajnokság… (A Cristiano Ronaldós hasonlat később az RTL Fókusz műsorában is elhangzott, sajnos nem védettem le időben a poént. Viszont én még azt is hozzátettem, hogy ha CR7 17 Eb-n szeretne pályára lépni, 68 éves futball karriert kéne terveznie. Mivel már 6 Eb-n pályára lépett, a néhány hete a negyvenet is betöltő portugál futballzseni számításaim szerint 2068-ban vonulhat vissza, 84 évesen, ha addig egyetlen Eb-t sem hagy ki. Szereti a rekordokat, végülis miért ne próbálhatná meg? :) Addigra hátha nyer egy vb-t is a nyavalyás portugálokkal…) Hazai pályán csak a horvátok (2006) és a lengyelek (2011) tudták megnyerni a tornát, míg egymás után háromszor csak a lengyeleknek (2007-2009) és a portugáloknak (2015-2017) sikerült. A bosnyákok hiába jutottak döntőbe az utolsó 3 Eb-n, mindet elveszítették. (Velük kapcsolatban elsüthető lett volna az „ők a futsal hollandjai” poén, akik sokszor közel kerültek a tűzhöz, de a ’88-as Eb kivételével mindent elveszítettek… De emlékeim szerint végül nem volt alkalmam ezt elmondani.) Szóval ilyen szuper információkat gyűjtöttek össze az illetékesek, és Király András elég sok játékosról is megtudott ezt-azt, mint például kedvenc szent, futballcsapat, étel, papi jelmondat, ilyesmik. Szóval azért közel sem csak sötétben tapogatóztam, és ezt hálásan köszönöm neki, nagy munkája volt benne. Egyébként a keddi játéknapon néhány Szent Lászlós gimnazista végzős fiatal a segítségemre voltak, segítettek tolmácsolásban, az eredmények jegyzetelésében, és bármi kérésem volt, alázatosan jöttek, és megcsinálták. Már legalább a harmadik meccsnél tartottunk, mikor egy lány megkérdezte tőlem, hogy az M4Sporttól jöttem-e? Látva a közszolgálati tv rendszeres bakiparádéit, a mai napig nem tudom, hogy ez bók vagy kritika akart-e inkább lenni… :)
És akkor nézzük gyorsan a meccseket – a tudósítások javarészt megjelentek a nyirgorkat.hu, a futsal Eb-ről szóló írásaiban is. A B csoport az olasz - portugál meccsel kezdődött – és egy gyors gólváltással. Egy öngóllal szereztek vezetést a portugálok, amit nagyon gyorsan egyenlített az ellenfél, de a 2. és a 3. gólra már nem érkezett válasz. (1-3) A román - cseh mérkőzésen keleti szomszédunk erődemonstrációt tartott, már a félidőben 3-0 volt, a végére hetet számoltak az ellenfélre. (7-0) A románok aztán az olaszokat sem kímélték, 3-0 után szép szabadrúgás góllal visszajöttek az olaszok a meccsbe - legalábbis egy percig bilibe lógott a kezük, aztán 5-1 lett a vége. A portugál - cseh meccsen sem borult a papírforma, a helyzeteivel jobban sáfárkodó, és gyorsan futballozó ötszörös bajnok felülmúlta a gólerős támadóval elég csehül álló ellenfelet, és végül 4-1-re nyert. Láttunk legalább egy portuGál(i)át. Az életben maradásért játszott egymással Olaszország és Csehország, a gyenge színvonalú meccsen Itália büszkeségei nyertek 2-0-ra. A csoportrangadót lényegesen jobb gólkülönbsége miatt Románia várta előnyösebb helyzetből, és bár nem játszott rosszul a sárga mezben játszó Románia, ő ezen a meccsen jobban szeretett kapni, mint adni, a portugálok 3-0-s győzelmével ért véget a csoport záró meccse. A D csoport mészárlással kezdődött, Szlovákia átgázolt Szlovénián, ez több volt puszta erődemonstrációnál, 10-0 lett a vége. A horvát - szlovák meccset behúzta a címvédő, de a szlovákok nem adták könnyen a bőrüket. 2-0-s félidő után szépíteni még sikerült, de a horvátok megnyerték ezt a számukra oly fontos találkozót. Mint ahogy aztán a szlovéneket is lesimázták, akik legalább annak örülhettek, hogy megúszták néggyel.
Az első play-off meccsen az olaszok nyögvenyelős játékkal két vállra fektették az erejükkel elkészülő, de végig szimpatikusan küzdő szlovénokat, akiknek a keretében helyet kapott egy 71 éves atya is - nem vén a szlovén, a becsületgólt nagyon megérdemelték, így az már ekkor kiderült, hogy nem zárják gól nélkül a tornát. A Szent László Gimnázium legjobb mérkőzése egyértelműen a portugál - szlovák csörte volt. A közvetítésben úgy vezettem fel a meccset, hogy két játszó csapat találkozik egymással, és nem cáfolt rám egyik együttes sem. A portugálok egy zseniális, gyors támadás végén megszerezték a vezetést, és kb. ott megnyertnek is tekintették a meccset a maguk részéről. A félidő második felében átvette az irányítást a szlovák csapat, és egy szerencsés gólnak köszönhetően 1-1-et mutatott félidőben az eredményjelző. A második félidőben jobbak voltak a szlovákok, rúgtak vagy 3 kapufát, kihagytak egy vagon ziccert, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a portugálok újra megszerezték a vezetést. Néhány nappal Tékozló fiú vasárnapja előtt nekem Jézus legszebb példabeszéde jutott az eszembe, amennyi helyzetet elpuskázott Szlovákia... Ám másfél perccel a vége előtt mégiscsak sikerült egyenlíteni, megérdemelten! Jöhet a büntetőpárbaj? Az mindig lutri! Inkább nyerjük meg a meccset 20 másodperccel a vége előtt! Elég egyszer vezetni, ha az a győzelmet jelenti. Úgy ünnepeltek a szlovákok, mintha Eb-t nyertek volna, de valóban nagy skalpot gyűjtöttek, Portugália a torna egyik favoritja volt! A nap utolsó meccsére egy ilyen drámai csata után nehéz volt ráhangolódni, a horvátok egy feszült és indulatokkal teli meccsen 1-0-ra megverték a románokat. (Egyébként ez a nap a Bajnokok Ligájában is hozott egy szinte teljesen ugyanolyan meccset, mint a portugál-szlovák, csak természetesen gyengébb kiadásban. A Manchester City kétszer vezetett, a Real Madrid jobban játszott, de másodszor csak a hajrában egyenlített, majd a legvégén megnyerte a meccset. Lehet Ancelottiék a délutáni szieszta után még a Kisvárdán történteket monitorozták???)
Nem állítom, hogy nem fáradtam el, délelőtt 10 órától háromnegyed 6-ig gyakorlatilag be nem állt a szám – hogy a helyszínen, vagy otthon a laptopok előtt mennyire jött át a kommentálás, nem tudom, én mindenesetre nagyon élveztem. A párhuzamosan, a Városi Sportcsarnokban zajló meccseken egyébként a magyarok 16-0-s gólkülönbséggel jutottak a legjobb 4 közé – a lengyel, horvát, szlovák trió társaságában. A másik csoportban a bosnyákok szája íze lehetett némileg keserű, akik az utóbbi három tornán aranymeccset vívtak, ám most a magyarok és a lengyelek ellen is szoros vereséget szenvedtek, így nem juthattak be az elődöntőbe. (A másik helyszínen zajló meccseket nem láttam, így nem tartanám ildomosnak, ha azokról írnék.) Szerdán a játékosok (atyák) kirándulni mentek, megnézték Nemzeti Kegyhelyünket, Máriapócson püspöki Szent Liturgián vettek részt, majd Nyíregyházán többek között a görög – és a római katolikus székesegyházat és a Görögkatolikus Múzeumot is meglátogatták.
Csütörtökön a helyosztókkal folytatódott a futsal Európa-bajnokság, immár egy helyszínen, a Városi Sportcsarnokban, ahol máris két, számomra addig ismeretlen nemzet randevújával indult a meccsdömping. Bosnyák ziccerekkel kezdődött a találkozó, és így a játéknap is, de az osztrák kontrákban is volt ekkor még némi veszély. Az osztrák kapus bravúrt bravúrra halmozott, a 8. percig tartott a mágia, aztán egy szép szabadrúgás kombináció után megtört a jég. 2-0 volt a félidő. Az első gólig volt esélye Ausztriának, addig is azért, mert a labda gömbölyű, játékban látványos volt a bosnyák fölény. A harmadik gólra 3 és fél percet kellett várni a 2. félidőben. Mire leírtam, már 4-0 volt... 3 perccel a vége előtt egy aréna tombolt az osztrákok szépítéséért, de nem sikerült góllal befejezni a labdaszerzést követő gyors akciót. A kapus tartotta a lelket csapatában, a második félidőben is nagy védésekkel járult hozzá ahhoz, hogy Ausztria megúszta 4 kapott góllal. A következő mérkőzésen a portugálok és a románok sem a megszokott színösszeállításukban léptek pályára. Az első percekben sok hibával játszottak, de veszélyesebbek voltak a portugálok. A gólt mégis a románok szerezték meg egy megpattanó szabadrúgás után, Gabriel Man góljával. Továbbra is a luzitánok irányították a meccset. A románok keveset birtokolták a labdát, de a focit gólra játsszák, abból az első játékrészben pedig csak a románoknak volt... A csoportban 3 góllal nyertek a portugálok, nem volt akkor ennyi a két csapat között. Minél jobban telt az idő, a portugálok annál inkább váltak idegessé, a román kapus, Vaida parádézott. A portugálok nagy offenzívát nyitottak, a románok másodpercekig sem tudták birtokolni a labdát. Az utolsó két perc nagyon izgalmasan alakult, a portugálok három komoly helyzetet is elpuskáztak, a végén viszont a románok rontottak meccslabdát. A keddi meccs fényében meglepő a román győzelem, de a portugálokból hiányzott ezúttal az átütő erő.
Alsóházi rangadón nyüstölte egymást a szerb és a cseh csapat, a félidő legvégén Tracsek Oszkár szemfüles góljával a szerbek szerezték meg a vezetést. A csehek végig támadták a második félidőt, de nem tudtak akkora helyzetbe kerülni, ami elég nagy lett volna nekik a gólhoz. Sokáig hiányzott egy Milan Baros, Tomas Rosicky, Jan Koller szintű spiler, akik a felnőtt válogatottnak az elmúlt 20 évben sok örömteli pillanatot szereztek, és a szerb kapus is elkapta a fonalat. Két perccel a vége előtt teljesen megérdemelten sikerült egyenlítenie a cseheknek. 40 másodperccel a vége előtt az addig jól védő szerb kapus hibázott egyet, aztán pár másodperccel a vége előtt egy öngóllal végleg megpecsételődött a sorsuk. 3-1 a vége! Már jött is a következő meccs: Szlovénia – Albánia. A szlovének nagyon gyors góllal adták meg a mérkőzés alaphangját. Nagyon szép támadás végén, sakk-mattig kijátszották az akciót, a 2. félidő 3. percében 2-0. Két perccel később egy újabb szép támadással eldöntötte a meccset Szlovénia. Az utolsó 6 perc tétje a becsületgól volt Albánia részéről. Nem jött össze, a szlovének elbántak az albánokkal. Izgalmasabban alakult a következő találkozó. Közelebb állt Koszovó a gólhoz, de az olaszkapus mindent védett, azt is, amit már bent láttunk. Az, hogy Koszovó a félidőben nem vezetett hárommal, kizárólag Bonifacio atya érdeme volt! A 2. félidő 6. percében gólt kiáltott a lelátó népe, de oldalháló volt. Két perccel a vége előtt érett góllá a mezőnyfölény – mégsem ért ez győzelmet. Merthogy az olaszok konkrétan a semmiből egyenlítettek, egy kezezés utáni büntetőből, szinte rögtön a koszovóiak vérrel-verítékkel megszerzett vezető gólját követően. Egy büntetőt sok büntető követett, mert, hogy azokkal dőlt el a meccs. Az olasz kapus itt sem adta alább: két ötméterest védett, majd utolsóként berúgta a sajátját, így az olaszok a 9. helyen végeztek.
A hetedik helyért a portugálok és az osztrákok meccseltek. Kijött a két csapat közötti tudáskülönbség, az ilyen mérkőzésekre szokták mondani, hogy nem igazán volt egy súlycsoportban a két gárda. Az osztrákok becsületesen küzdöttek, de még az utolsó napra is jutott egy kiütés: a portugálok még egyszer megrázták magukat, 5-0-ra nyertek, de a tornán elért 7. helyükre aligha lesznek büszkék. A bosnyákokatis hajtotta a dac, mert ők sem ezért jöttek: az elmúlt tornákon mindig a végső győzelemért küzdöttek, idén pedig be kellett érniük a legjobb, nem elődöntőt érő, 5. helyezéssel. A románoknak voltak szép skalpjaik, összességében erőn felül teljesítettek, de a végére elfogytak, a bosnyákok megérdemelten győztek, 3-0-ra (3 perc után már 2-0 volt az állás). Ezen a mérkőzésen már fent ültem a kakasülőn, magasból néztem a pályát, és úgy közvetítettem, hogy a pályán lévők és a helyszínen szurkolók nem hallották, amit mondtam, és így nem is zavarta őket – akik viszont otthonról, munkahelyről, vagy bárhonnan követték a tornát, képileg és hangilag is profi, első osztályú minőséget kaptak.
És elérkezett az oly régóta várt meccs, a magyar – szlovák elődöntő. A tét nem más volt, mint a történelemírás, hiszen egyik válogatott sem játszott még aranymeccset a papi futsal-Európa-bajnokságon. Ettől a magyarok viszonylag hamar távol kerültek, az első hat perc némi belső áramszünetet generált – ez elég is volt ahhoz, hogy a szlovákok két góllal megterheljék az addig a tornán még gólt sem kapó Rockenbauer Barnabás hálóját. Utána hiába volt végig egyenlő ellenfél a magyar válogatott, csak felzárkóznia sikerült kétszer is (Portik Lóránd lecsorgó labdából, míg Gorcsa Péter büntetőből talált be), de utóbb kiderült, az első öt-hat perc döntötte el a továbbjutást. Kár érte, egy álommal lett szegényebb a magyar papi válogatott. A másik elődöntő, a horvát – lengyel meccs kiegyensúlyozott csatát hozott, mindkét oldalon voltak helyzetek, a lengyel kapus ragyogóan védett, igaz, a horvátok egyenlítést jelentő góljában vastagon benne volt. Talán már mindenki a büntetőpárbajt várta, amikor 3 másodperccel (!!!) a vége előtt jött a dráma: a lengyelek jutottak a döntőbe! A bronzmeccs és a finálé előtt került sor a gálameccsre, amin Kisvárda NB3-as csapata mérkőzött meg a papi válogatottakból generált All Stars csapattal. Ezt a találkozót már még profibb módon, ismétlésekkel, lassításokkal közvetítette Kondás Sanyi atya team-je. A házigazdák szépen gurigáztak, vezettek 6-1-re is, a második félidő arról szólt, hogy valamelyest felzárkózhasson az All Stars – de a papok jó keresztényeknek mutatkoztak, és nem nagyon akarták elfogadni az ingyen ajándékot. Végül 6-3 lett, mint az évszázad mérkőzése – ez nem volt az, a végén már nagyon mulatságos jeleneteknek lehettünk szemtanúi…
A bronzmeccsre mindenki megkomolyodott, muszáj is volt, mert nagy volt a tét. Hiába, a bronzmeccs a csalódott csapatok csatája (micsoda alliteráció…), mégis, amelyik csapat nyer, az győzelemmel zárja a tornát, és talán pozitívabb hangulatban is lép a dobogóra, mint az a csapat, amelyik elveszíti a döntőt. És a bronzérem is minden idők legjobb magyar szereplése lett volna, szóval motiváció az volt bőven. A horvátok címet védeni jöttek a tornára, de miután eldőlt, hogy erre nem lesz esélyük, fel tudtak pörögni a bronzmeccsre is. Sajnos a mieink játékára rányomta a bélyegét a tét, görcsösen futballoztak, kapura elég kevés veszélyt jelentettek, bár az is igaz, hogy a horvátok sem futballoztak különösebben jól: második góljukat büntetőből szerezték, harmadik góljukat pedig a meccs utolsó néhány másodpercében, egy védelmi figyelmetlenség után. Szóval a 0-3 mindenképpen túlzó eredmény. És bár nem lett meg a történelmi bronzérem, a magyarok teljesítménye előtt kalapot kell emelnünk! A negyedik hellyel beállították eddigi legjobb szereplésüket!
És akkor egy kis névsorolvasás, avagy belőlük állt a nemzeti csapat! Gulácsi – Dárdai, Orbán, Balogh – Kerkez, Schäfer, Nikitscher, Nagy Zsolt – Sallai, Varga, Szoboszlai Fejes Csaba (csapatkapitány), Gorcsa Péter, Káplár Márton, Kocsis Dániel, Kovács Csaba, Pásztor Richárd, Portik Lóránd, Rockenbauer Barnabás, Stefán Zoltán, Szabó Tamás, Tamás Ferenc, Topsi Bálint, Varga Lóránt, Veress Zoltán. Edző: Marco Rossi Kranyik István. Szép volt, fiúk! Hajrá Magyarország!!!Egy mérkőzés maradt, a finálé. A lelátón megjelentek valódi lengyel szurkolók, ami hihetetlen: a plébánosukért jöttek szorítani. Csodálatos! A döntő sokáig mezőnyjátékot hozott, kevés helyzettel, aztán egy kapusbravúrt követő lecsorgó labdával könnyed gólt szereztek a lengyelek – amit aztán a 2. félidő elején meg is dupláztak. A különbség túlzó, az utolsó két góljukat az utolsó két percben rúgták, akik az eddigi 17 Európa-bajnokságon már a 9. aranyérmüket szerezték. Szlovákia 4-0-ra kikapott, de ez egy csodálatos torna volt számukra, azt gondolom, előzetesen bőven aláírták volna ezt az eredményt.
A hármas dudaszó a futsal Eb végét is jelentette – már csak az igényes és ünnepélyes díjátadó volt hátra. Az olasz kapus még énekelt egyet, egyszerre volt Celine Dion, Pavarotti – és Bonifacio atya. Kapott is egy külön díjat, bár én a legjobb kapus díját is odaadtam volna neki. A díjátadón (és természetesen a helyosztó mérkőzéseken is már) jelen volt Kocsis Fülöp érsek-metropolita, Szocska Ábel megyéspüspök, Seszták Miklós országgyűlési képviselő, Szalay-Bobrovniczky Vince helyettes államtitkár, Seszták Oszkár, a vármegyei közgyűlés elnöke, Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere, míg a magyar futballt Herczeg András, a DVSC Labdarúgó Akadémia technikai igazgatója, a Loki korábbi sikeredzője, Supka Attila, szintén bajnok Debrecen-edző és Kovács Gábor, az MLSZ futsal szakosztályának vezetője képviselték. Csak, hogy ne legyen értelmezhetetlenül hosszú a mondat, külön említem meg, hogy tiszteletét tette tornánkon két korábbi válogatott legenda is, a legnagyobb sikereit a belga Anderlechtnél elérő, egy évtizeden keresztül a nemzeti tizenegy védelmének betonbiztos és legstabilabb pontja, a 96-szoros válogatott Juhász Roland, valamint a németeket barátságos meccsen duplájával sokkoló, egyébként a braziloknak és az argentinoknak is betaláló, újabban a Sztárbox-ban villogó AirSanyi, „a levegő ura”, a 42-szeres válogatott Torghelle Sándor. Egyikük sem rúgott mondjuk hét Eb-n isgólt, mint a mi Veress Zoltán atyánk, és nem is léptek pályára annyi kontinenstornán, mint aranylábú papjaink, de szívesen váltottam volna velük néhány szót – sajnos ezt benéztem, a gálavacsorára nem maradtak. Pedig felírtam 3 kérdést, amit a csillagszemű Juhász Rolandnak szívesen feltettem volna. A Fair Play díjat a bosnyák csapat kapta, tőlük került ki a gólkirály is. A legjobb játékosnak egy lengyelt, kapusnak a horvátok kesztyűsét választották.
Lassan ideje lenne lezárni az írást. Néhány köszönetnyilvánítás nélkül viszont ez nem megy. Amellett, hogy „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, leszállván tőled, a világosság Atyjától”, éppen ezért minden kegyelem az ember életében, itt a Földön is van kinek köszönetet mondanom. A Hajdúdorogi Főegyházmegye főhelynökének, Seszták István atyának köszönöm a lehetőséget, és köszönöm Király Andrásnak is, aki az egész esemény egyik koordinátora, főszervezője volt. Hogy ennyire profin sikerült a papi futsal Eb, hogy tökéletes volt a szervezés, minden a helyén volt, és minden vendég kiválóan érezhette magát, nagyrészt az ő érdemük. Persze, nekik is voltak segítőik, akiket nevesíteni nem fogok, mert nem szeretnék kihagyni senkit. (És nem is láttam bele minden szervezői munkába.) Zadubenszki Norbert, Gerner Attila és Kondás Sándor atya nevét a profi közvetítések, grafikák, az internetes jelenlét, az esemény Facebook oldalának a szerkesztése, állandó frissítése miatt viszont mindenképp megemlítem. Sokat adott profizmusuk és lelkesedésük az élményhez, aki nem hiszi, járjon utána! Vagy legalább hallgasson bele az itt megosztott videókba! :) És természetesen köszönöm a srácoknak, paptestvéreimnek, hogy ekkora élményt szereztek nekem, nekünk! :) Szerintem előzetesen kevesen gondoltak arra, hogy ekkora médiafelhajtás övezi majd a katolikus papok futsal-Európa-bajnokságát – pedig a helyszínen forgatott az m1, a hirado.hu, Duna TV és az RTL Fókusz is. A Trollfocin keresztül meg az online térben is értesülhetett mindenki az eseményről. A csütörtöki játéknapon, főleg a magyarok meccsein egyébként nagyjából 1500 ember tombolt a Városi Sportcsarnok lelátóján – ez majdnem százszorosa a Puskás Akadémia és az MTK egész országot lefedő szurkolótáborának, muhaha… Olyan papokkal, ismerősökkel is találkoztam, akik soha nem ülnének le otthon megnézni egy meccset, talán még válogatott találkozót sem, de a magyarok teljesítményére kíváncsiak voltak, és eljöttek, szurkoltak. Parádés hangulat volt az arénában. A görögkatolikus SWOTA cég (Streetwear of the apostles, azaz az Apostolok ruházata) a zuhanyhíradó szerint már azt tervezi, hogy papi válogatott mezeket dob piacra. Mert túl sok már a szoboszlais mezben flangáló srác az utcákon. Mostantól a Gorcsa, a Pásztor, a Kocsis D., a Fejes Cs. feliratú mez lesz a menő. Gulácsit meg felejtsük is el: hiába védett két Eb-n is, egyik csoportkörben sem húzta le a rolót, bezzeg Rockenbauer Barnabás testvér…
A viccet félretéve: hatalmas élmény volt mindezt átélni és megtiszteltetés volt részt venni a 17. papi futsal-Európa-bajnokságon. 2026-ban Lengyelország lesz a házigazda. Megyünk? Ha kell, kikupálom az angolomat – de megtanulok lengyelül is! :) Köszönöm, ha velem tartottál!
ifj. Obbágy László
Kapcsolódó:
Krisztus a mi csapatkapitányunk – a papi futsal résztvevői Máriapócson és Nyíregyházán
Magyarország 4. lett a katolikus papok 2025-ös futsal-Európa-bajnokságán
