COFFEE PANNONIA
„Nézz, Drágám, kincseimre, Lázáros, szomorú nincseimre…”
Kelj fel és járj… Hát most látjátok feleim, mindannyian Lázárok vagyunk! Házatok, lakásotok lett a sírkamra, a maga hűvösségével, távolságtartásával, magányával. Hazatok, lakásotok árnyékvilágában magatokra hagyva vártok, reméltek, küszködtök, számoltok és mondogatjátok; ha majd vége lesz…
És bizony vége lesz! Mert eljön a „Mester” és kiparancsol majd bennünket. Kiparancsol, mert dolgunk van még, mert megsajnál bennünket és már rég kigördült a szeme sarkából az a könny, amit értünk ejtett.
Nem vár tőlünk semmit. Most sem. Nem kér tőlünk semmit. Jámboran néz majd végig, ahogy a tanár néz az iskolából kiszabaduló, mosolygó diákokra a tanév utolsó napján.
Ennyi volt. Elgörgeti a követ, ahogy kinyitja az ajtókat és szelíden int; tessék, menjetek…
Ám messze még a pillanat. Hiába fordult ismét egy Lázárszombatra a kalendárium, a valóság a ragyogó napsütés, a melengető tavasz ellenére is hűvös és félelemmel, bizalmatlansággal teli.
A nehéz napok egyetlen ajándéka, hogy jobban emlékezünk a tanulságukra.
Változni, változtatni kell! Jobban hinni, jobban szeretni, jobban remélni. Jobban figyelni. Nem lehet átfutni, átszaladni az életen és az egyszer használatos, eldobható, cserélhető műanyag-lelkek világává zülleszteni ezt a bolygót.
Fel kell nőni! Rá kell csodálkozni, ahogy Lázár csodálkozott rá az életre. Megélni, szeretve szeretni és fűszálat rágcsálva nézni, ahogy bárányfelhők bégetnek az égen…
Meg kell tanulni ünnepelni, élni. Átadni magunkat a jónak, hogy bebalzsamozza a lelkünk. Mindannyian történetírók vagyunk és a közös történetünk kottáját olvasva bukkan elő a teremtő arca. Nagyzenekar vagyunk és bármelyikünk fúj, húz, üt mellé, akkor a közös zene lesz tőle élvezhetetlenebb…
Hát ezt üzeni nekem most Lázár szombatja… Halljátok? valaki már jön… Valaki már görgetné a követ…
Z. Pintye Zsolt
