avagy részletek egy KEFITes leveléből

Kedves Barátom!

Előszóként csak azt mondom sajnálhatod hogy nem tartottál velem ezen a hétvégén. Ez a KEFITes hétvége ismét jól sikerült. De azért engedd meg, hogy megosszam a hétvége történéseit.

Már pénteken találkozhattam a többiekkel Nyíregyházán. A találkozás örömét ahhoz tudnám hasonlítani amikor a róka várja a kisherceget : „Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni.” Én már reggeltől örültem hogy ismét lehetőségem lesz szombaton együtt zarándokolni a BARÁTAIMmal. Pénteken közösen részt vettünk a Szent Liturgián, utána pedig pizza és dinnye mellett élveztük ki a viszontlátás örömét. A beszélgetés kissé hosszúra nyúlt így szombaton reggel ki frissen ki kevésbé frissen készült az indulásra. Az első kérdés persze az volt hogy milyen is az idő, és hogy lesz-e eső. Reggel 6 óra után indult el maroknyi csapatunk Máriapócsra a belvárosi templom elől. Természetesen indulás előtt kértük az égiek segítségét hogy „siker” kísérje utunkat. Márai Sándor írja valahol „Bizonyos, hogy minden igazi utazás értelme a hazajutás, s az ember megkezdi a hazatérést abban a pillanatban, amikor útrakel.”

Igen tulajdonképpen mi is hazaindultunk Máriapócsra ahol tudtuk hogy vár ránk Égi Édesanyánk.

Haza indultunk – igen kissé furcsának tűnik, de ez így van mert mi Máriapócsra mindig úgy megyünk mintha hazamennénk. Hazamegyünk édesanyánkhoz, Máriához, hogy elmondjuk, elsírjuk neki örömünket, bánatunkat. Hogy vigasztalást kapjunk, és persze azért is hogy hálát adjunk. Az útvonalunk megegyezett a tavalyival tehát immár megszokottnak mondható. Nyíregyházáról indulva Napkoron keresztül jutottunk el Máriapócsra, Égi Anyánkhoz. Napkor után a Mária-úton haladtunk. Bár nem voltunk olyan sokan mint tavaly de ennek is megvan az előnye. Mindenki ismert mindenkit, mindenki beszélgethetett nyugodtan a másikkal, és mindenki figyelt a másikra.

Érdekes volt keresztül menni az ébredő városon és figyelni az embereket hogy ki hogyan reagálja le azt a néhány fiatalt aki szombaton, kora reggel hátizsákkal megy valahová, és még egy kereszt is van náluk. Van aki tudta, hová megyünk van aki csak sejteni vélte. Közben egy régebbi zarándoklatos élményem jutott eszembe. Amikor először vettem részt az ifjúsági gyalogos zarándoklaton, valamelyik falun áthaladva egy idős néni egy papír kétszázast adott a kezembe „Tessék betenni majd a perselybe Máriapócson”. Furcsa élmény volt azt hiszem ilyen nem fordul elő az ember életében csak egyszer.

Az Égi édesanyánk gondoskodott róla hogy az időjárás megfelelő legyen, se nem túl meleg se nem túl hideg. Délután jött az aggódó telefon a szülőktől a kérdéssel: „Nagyon eláztatok, mert itthon egésznap esett?” De jött a megnyugtató válasz nem áztunk el egy szem eső nélkül megúsztuk. És ha esetleg esett is mi nem vettük észre mert Szűz Mária gondoskodóan ránk terítette köpenyét hogy ne ázzunk meg.

Napkoron a görögkatolikus templomnál egy nagyobb pihenőt tartottunk. Majd testileg és lelkileg megpihenve folytattuk utunkat Máriapócsra. Útközben minden kereszt előtt mondtunk egy – egy imát közösen, miközben közeledtünk a célunkhoz és tapostunk az út porát a Parakliszt is elvégeztük. Délután értünk Máriapócsra, ahol egyenesen a templomba mentünk hogy köszöntsük a Szűzanyát, hálát adjunk hogy megérkeztünk minden baj és gond nélkül. Máriapócsra eljutni mindig különös és csodálatos magával ragadó élmény. Megérkezni a Bazilikába köszönteni a Szűzanyát mind mind olyan dolog ami nagyon megdobogtatja az ember szívét és néha-néha könnyet csal az ember szemébe. Így utólag bevallom én is küzdöttem a könnyeimmel. Jó volt megérkezni, jó volt letenni a Szűzanya előtt a gondokkal, bajokkal teli hátizsákot annak reményében, hogy Égi Édesanyánk gondoskodik rólunk. Ezután jó volt leülni a padba és csendben imádkozni. Ez engem mindig nagy megnyugvással tölt el. Ül az ember a Bazilikában a Szűzanya képe előtt és olyankor mintha megszűnne körülötte a világ. Nem fáradt, nem éhes, nem szomjas, nem fájnak a lábai.

„Óh, Mária, Élet, giling-galang,
Áldassál, hogy ma találkoztam véled.”
(Ady)

Ezután a szálláshelyre mentünk amit a tavalyi évhez hasonlóan egy jó szándékú testvérünk házában volt. Nagylelkűségét ezúttal is köszönjük szépen!

A testi felfrissülés után vacsoráztunk, majd „idegenvezetéssel” megtekintettük a nem rég felszentelt fatemplomot és a kolostorban a bazilikával és a kegyképpel kapcsolatos gyűjteményt. A napot Akatisztosz és körmenet zárta. Vasárnap délelőtt közösen részt vettünk a Szent Liturgián – ezzel mintegy keretbe foglaltuk a hétvégét – majd egy vidám ebéd után közösen elköszöntünk Égi Édesanyánktól majd egymástól is búcsút véve a mihamarabbi viszontlátás reményében elindultunk hazafelé. Ezért a hétvégért ismét érdemes volt eljönni a KEFITre, érdemes volt elzarándokolni Máriapócsra.

Azoknak akik most nem jöttek el – köztük neked is kedves barátom – üzenem hogy legközelebb ha van rá mód és lehetőség feltétlenül jöjjenek. Mert a KEFITet nem érdemes kihagyni. Mindig mindenkit szeretettel várunk!

Szent Ágoston szavait idézve :”Jobb a helyes úton sántikálva haladni, mint szilárd léptekkel téves irányba tartani.”

Szeretettel Ölel: barátod!

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum