„Ha együtt szenvedünk Krisztussal, akkor együtt is fogunk feltámadni vele” – nagypéntek a székesegyházban

A templom virágokkal ékesített, még üresen álló sírboltozata körül vecsernyét végeznek. A sírbatételi vecsernye valójában egy temetési szertartás. Az evangéliumi szakasz Krisztus utolsó óráiról beszél: ahogyan Pilátus kezeit mossa, ahogyan Jézus halálát és megfeszíttetését követelik, ahogyan cipeli a keresztet, ahogy köntösére sorsot vetnek, ahogy felszegezik a keresztre, ahogy „kiadá lelkét”. Ahogyan Arimateai József a szent testet leveszi és egy új sírba helyezi, a szertartás részeként meg is elevenedik: Szocska Ábel apostoli kormányzó a Krisztus testét ábrázoló epitáfiont, síri leplet hátára borítja és körmenetre indul a hívekkel.

„Az istenfélő József levevén a fáról a te legtisztább testedet, tiszta gyolcsba göngyölé, és illatos szerekkel ellátva új sírba helyezé.” – éneklik a körmenet alatt a tropárt. Monoton ismétlése közben elmélyül a kimondott szó. Mi magunk vagyunk a Krisztus testét cipelő Józsefek. Visszaérve, a templomajtónál a szent test a magasba emelkedik négy élő oszlop (egyikük a testet a körmenet során a vállán hordozó kormányzó atya) tetejére, s a templom-sírboltba csak úgy juthatunk be, ha átbújunk a fölénk tartott Krisztus teste alatt. „Senki sem mehet az Atyához csakis énáltalam.” (Jn14, 6) – olvassuk János evangéliumában a nagyon is ideillő szavakat. Most a szavak valósággá válnak e jelképes cselekedet által. A megrogyott Krisztus-boltív alatt sokáig tart a bevonulás.

Végül Krisztus szent testét a hófehér virágok közé helyezik. A hívek és a papok térdre ereszkednek, „mély alázattal leborulnak és áhítattal könyörögnek: fogadd kegyesen a mi imádságainkat, böjtöléseinket, könnyeinket, sóhajtásainkat, térdhajtásainkat, miket szívünk töredelmességével, s lelkünk alázatosságával bűneink bocsánatára néked felajánlunk. Fogadd kegyesen a mi gyónásainkat és bűnbánatainkat, miként elfogadtad a vámszedő alázatos fohászkodását és bocsátsd meg nekünk minden szándékosan és akaratlanul elkövetett vétkeinket.”

A sír előtt Ábel atya Aranyszájú Szent János szenvedésről írt gondolatait idézi, aki szerint a fájdalom, szenvedés és a bánat hívatlan vendég az életünkben, s nincs olyan ember, aki ezeket ne ízlelte volna meg. Ábel atya Krisztus szenvedésének értelméről beszél: „Krisztus azért szenvedett, hogy mi is vigasztalást nyerjünk általa. Az emberiség bűnei miatt szenvedett, a te bűneid miatt szenvedett. Azért, hogy megóvjon bennünket egy nagyobb rossztól, a kárhozattól, s azért, hogy példát adjon nekünk. Hinnünk kell, ha együtt szenvedünk Krisztussal, akkor együtt is fogunk feltámadni vele. Minket, akik szenvedünk, az Atya nem hagy magára, hanem vígasztal. S cserébe hűséget vár. Krisztus azt várja el, hogy sikertelenségeink közepette is számoljunk vele.”

A sírba tett testet csókkal illetik a hívek, hogy – a kormányzó atya gondolatai nyomán – „odahelyezzék és otthagyják fájdalmaikat, bánatukat, szenvedéseiket, hogy Krisztussal együtt megdicsőüljenek ezek a szenvedések, a fájdalmak és a bánat.”

A templomban virrasztás és éjszakai imádkozás zajlik. A harangok csak feltámadáskor szólalhatnak meg ismét.

Szöveg és fotó: Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye