COFFEE PANNONIA

A keresztvetés csendes mozdulatai

Hogyan válhat egy megszokott liturgikus mondat a teljes bizalom imájává? Juhászné Szabó Erika írását adjuk közre a mindennapi hit csendes felismeréseiről.

Van egy mondat, amely újra és újra elhangzik a szertartásainkon, a pap (vagy a diakónus) ajkáról: „…önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!” Éveken át hallgattam, válaszoltam rá, de a mozdulat, ami ma már természetes számomra, csak egy kolostori jelenlét alkalmával gyökerezett meg a lelkemben. Ott láttam először, ahogy a szerzetesek e szavak kíséretében keresztet vetnek, s azóta én sem tudom másképp tenni.

Pár héttel ezelőtt, a liturgia csendjében vált hangsúlyossá számomra ennek a mozdulatnak a mélyebb értelme. Amikor kimondatik, hogy „Önmagunkat”, a homlokomra ér a kezem, odaadva Neki a gondolataimat, a döntéseimet és a szándékaimat. Aztán következik az „egymást”, s a kezem a szívemhez ér: ide zárom mindazokat, akiket szeretek, de azokat is, akiket még tanulok hordozni. Amikor pedig azt mondjuk: „egész életünket”, a két vállam érintésével az egész sorsomat, a terheimet és az örömeimet is felajánlom.

A mondat végén, a „Krisztus Istenünknek ajánljuk” szavaknál összekulcsolom a kezem. Ebben a megérkezésben benne van a teljes bizalom és a végső átadás. Apró, szinte észrevétlen mozdulatsor ez a padsorok között, mégis átformálja a liturgikus jelenlétemet. Mert a hit néha nem nagy szavakban, hanem ilyen csendes, lassan megértett belső mozdulatokban válik igazán a miénkké.

Juhászné Szabó Erika