Vasárnapi levelek – Lent és fent

Egyre több a jótékonysági alkalom, mert sajnos, egyre több a rászoruló is. Fényes bálok, elegáns toalettek felvonultatása, vagy ami azért szimpatikusabb: hangverseny, színielőadás, előadói est. Képzőművészek felajánlása: képek, szobrok, a befolyó pénz valamilyen ügyet, leggyakrabban a betegek, a szegények ügyét támogatja. Az adóból kiszakított szerény egy százalék a különböző alapítványok javára mintegy megnyugtatja a lelkiismeretet, a polgár felsóhajt: „Én megtettem, ami rajtam múlik.”

A közszolgálati televízió gálaműsora, a képernyő alján futó adakozók nevével szintén jó kezdeményezés. Az ember már csak ilyen, szereti, hogy a világ is tudjon róla, ha ad. Az adomány erkölcsi értéke azonban nem a summa nagyságától függ. A milliomosnak a százezer forint meg se kottyan, a nyugdíjas száz forintja talán lemondás a fél liter tejről, fél kiló kenyérről a hónap végén. Én ezektől az apró összegecskéktől rendülök meg, eszembe jutnak Illyés Gyula szavai a Puszták népé-ben: a majdnem nincstelen könnyebben ajándékoz, s azt ajándékozza oda a nála egyébként szerencsésebbnek, amihez pedig a legerősebben ragaszkodik. Aki nehezen él, az tudja, mindig van nála szorultabb helyzetű. Aki nagyon gazdag, az viszont arra figyel, hogy mindig van még, aki nála gazdagabb. A szeretetben élő, nélkülöző ember képes lefelé tekinteni, a segítő kezet lenyújtani. A temérdek pénz tulajdonosa, ha felelősség és szeretet nélküli ember, a kezét inkább kapaszkodásra használja. Így történhet meg – szellemi értelemben –, hogy aki a látszatvilágban lent van, az van voltaképpen fent, s aki fent tündöklik, valójában nagyon is alantas lelki életű. Persze, kivételek mindig születnek: szörnyű, amikor két nyomorult akár egy csirkéért agyoncsapja egymást, de reményteli kísérlet, amikor a vagyonos a vagyonát a közjóra fordítja. A történelem megmutatta: az igazságos elosztást külső kényszerrel, hosszú távon nem lehet megvalósítani. Az emberben magában kell hogy megjelenjen a belső kényszer, ami nem tűri, hogy degeszre tömje a gyomrát a luxus-étte258remben, amíg attól két sarokra valaki éppen a napi betevő falatját koldulja. Szégyenérzet fog el, ha azt látom, van, aki a divatos márkajelzésért a tripláját fizeti ki, mint amennyit egy-egy ruhadarab ér. A társadalom, a törvények, a „szociális háló” sokkal tisztességesebb, mondhatnám igenis, részrehajlóbb lehetne a rászoruló embertársaink javára. De mindent mégsem lehet a politikára hárítani. Ha mi magunk, a szűkebb környezetünkben nem tesszük meg, amit pedig megtehetnénk, nem fog a világ előbbre döccenni. Ha a részvét – ami nemesebb érzés, mint a szánalom – nem kínozza a szívünket, ha az agyunkat egy felsőbb értelem nem alakítja, ha a „ma nekem, holnap neked” nem érinti meg az emberi Én-t, a maga mélységében, rejtélyes igazságában, akkor a világ egyik fele mutatós, csillogó lesz, de üres és mechanikus, a másik felét pedig rongyos, kétségbeesett, sorsukba süppedt kisemberek lakják, s megint újratermelődik a kölcsönösség helyett az egymással szembeni erőszak, a puszta helycsere, a félreértett matéria bosszúja. Addig is: csodálkozom, hogy egy híresség pólója vagy egy sztár levágott hajtincse valakinek akár félmilliót is megér, de semmit sem ér Kovács Lajos könyvelő könyökvédője, Kovács Lajosné tanítónő ötdioptriás szemüvege, a szövőnő kendője, az iparos bőrköténye, a szántóvető inge, az író tolla. Igaz, mindez megfizethetetlen.

Jókai Anna, 1998

Forrás: pim.hu, fotó: meinbezirk.at

Nyíregyházi Egyházmegye