Sunday letters

Az egyik legáltalánosabb akadálya annak, hogy amit hőn áhítunk, el is nyerjük: a türelem hiánya. Adj Uram, de rögtön! A természetes kívánkozás mohóságba csap át, siettetjük, sürgetjük a teljesülést, s néha még a munkavégzést is hisztérikusan fölpörgetjük. Pedig a két közmondás együtt érvényes: „Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra” – s a másik: „Holnap is nap lesz.” Valamennyien ismerjük a megszállottan takarító háziasszonyt, aki addig nem hagyja nyugovóra térni a családot, amíg az utolsó függöny is fel nem kerül az ablakra, ismerős figura az autóját hajnaltól késő estig bütykölő férfi, akit enni is alig lehet kicsalogatni a kocsi alól… A nyüzsgés-kényszer ilyenkor a szorgalom álarcát ölti; az eltúlzott szorgalom azonban mániákusság, többet árt, mint használ. Megfeszíti az idegrendszert, nincs tekintettel a környezetre, s eredményében sem olyan, mint a gondos, beosztással végzett, pihenéssel megszakított tevékenység. A szervezet a hajszát megbosszulja: észre sem vesszük és becsúszik a hiba; ami friss erőt, újabb nekifutást igényelne, össze lesz csapva. Az alkotásnál, az írásnál is így van ez: ha továbbszaladok a témámban, mint amire az energiám egy ültőhelyben futja: a lendület visz ugyan, de a stílus mechanizmusa eltünteti a mondandó eredetiségét. Persze, a nyugalommal áthatott türelem nem azonos a halogató, ön-igazoló lustasággal. Az „ej, ráérünk arra még” ideológiája, a patópáli magatartás csak romlásba visz; szép lassan minden elpusztul, a lakás lerobban, a kocsi vagy bicikli szétrohad, az írásmű hamvába hol… A mérték hibádzik. Az egyensúlyi helyzet, az átgondolás… mi az, ami valóban aktuális, itt és most? Haladéktalanul elkezdeni, de megfontoltan folytatni, kihasználni a mát, de bízni a holnapban is: nem fogy el az idő. A türelem harmóniát szül, amíg a türelmetlen hajszolás és a mozdíthatatlan tunyaság egyaránt békétlenséget, marakodást visz a világba.

A türelmetlenség a szellemi-lelki életben is zavart okoz. Ha megsejtünk valamit a nagy összefüggésekből, azonnal, tanulás és belső iskolázás nélkül fel akarjuk gombolyítani az egész szálat: mindent tudni akarunk, kielégíteni égető kíváncsiságunkat, de úgy, hogy tálcán hozzák elénk a megismerést, méghozzá párolva, szeletelve, fogyasztásra készen… Önállótlan kényelmességünk és bekebelező mohóságunk egymásra talál: a tudás felszínes és töredékes lesz, lényünk mélyebb rétegeit nem érinti, hamar el is illan…

Az ember egyik legfontosabb képessége s egyben, sajnos, a legritkább is: várni tudni. Türelemmel várni egy levélre, egy találkozásra, egy jó kapcsolatra, az enyhülést hozó holnapra. A telt szív nyitott kapujában bizalommal várakozni. Egészen addig várni, amíg reményünk kitart. Az ún. „birkatürelem” azonban már nem erény – hanem önleépítés. A mérték – ez a kulcsa mindeneknek.

(1999)

Nyíregyházi Egyházmegye