Pope Francis speach to the families

Jó napot kívánok mindenkinek!

Azt hittem, egy megszokott köszöntőbeszédet fogok hallani… De miközben Gianluigit hallgattam, az ő beszédében tűz volt, misztika volt. Ez nagy dolog: jó ideje senkit sem hallottam ekkora szenvedéllyel beszélni a családról. Manapság pedig bátorság kell hozzá! Bátorság kell hozzá! Ezért köszönetet mondok érte! Előkészítettem egy beszédet, de azután, hogy ő ekkora tűzzel beszélt, ezt hűvösnek érzem. Átadom neki, hogy később majd kiossza, én pedig majd közzéteszem.

Miközben ő beszélt, sok minden eszembe jutott a családról, sok minden előbukkant a szívemben a családdal kapcsolatban, olyan dolgok, amikről nem szoktak beszélni, általában nem beszélnek, vagy ha igen, akkor is jól nevelt módon beszélnek róluk, mintha családról szóló tantárgyat hallgatnánk az iskolában… Ő szívből beszélt, és ti mindnyájan így akartok beszélni. Kiragadok valamit abból, amit ő mondott, és én is szívből szeretnék szólni, rögtönözve fogom elmondani azt, ami előbukkant a szívemben, miközben ő beszélt.

Használt egy kifejezést: „Egymás szemébe nézni.” A férfi és a nő, a férj és a feleség egymás szemébe néznek. Elmesélek egy történetet. Szeretem üdvözölni a kihallgatásokon azokat a házaspárokat, akik aranylakodalmukat, ezüstlakodalmukat stb. ünneplik, akkor is, amikor a Szent Márta-házba jönnek misére. Egyszer találkoztam egy hatvan éve házas házaspárral. Fiatalok voltak, mert tizennyolc éves korukban már összeházasodtak, ahogyan az szokás volt azokban az időkben. Azokban az időkben fiatalon házasodtak az emberek. Ma viszont [későn], csak azért házasodnak, hogy legyen egy gyerekük… szegény anyukák! A recept azonban világos: ne vasald ki többé barátod ingjét, amíg el nem vesz feleségül! Nem így van? Ott álltam tehát ez előtt a házaspár előtt, és néztek rám… Azt mondtam nekik: „Hatvan éve házasok vagytok, és megvan még bennetek ugyanaz a szerelem?” Ők rám néztek, egymás szemébe néztek, aztán újra rám néztek, és láttam, hogy könnybe lábadt a szemük. És egyszerre mondták: „Szerelmesek vagyunk.” Sosem felejtem el. „Hatvan év után szerelmesek vagyunk.” A család melege, mely növekszik, a szeretet-szerelem, mely nem romantikus érzelgősség. Igazi szerelem! Szerelmesnek lenni egy életen át, a felmerülő számos probléma mellett… de szerelmesnek lenni.

Egy másik kérdés, amelyet felteszek a házasoknak, akik ötven vagy hatvan éve házasok: „Melyiketeknek volt több türelme?” A férj matematikus, így a válasz: „Mindkettőnknek.” Milyen szép! Ez a közös életre, a kettesben leélt életre utal. A türelem egymás elviselésére.

Azután, a fiatal házasoktól, akik azt mondják, hogy „egy hónapja, két hónapja házasodtunk…”, azt kérdezem: „Veszekedtetek?” Általában azt mondják: „Igen.” „Akkor jó, az fontos. De az is fontos, hogy sose fejezzétek be a napot úgy, hogy nem békültetek ki.” Kérlek titeket, tanítsátok meg ezt: normális dolog veszekedni, hiszen szabad emberek vagyunk, mindig előfordulnak nézeteltérések, melyeket tisztázni kell. De nem szabad befejezni a napot kibékülés nélkül. Miért? Mert a másnapi „hidegháború” roppant veszélyes.

Ezzel a három anekdotával szerettem volna bevezetni, amit mondani szeretnék nektek. A családi élet áldozatvállalás, de szép áldozatvállalás. A szerelem olyan, mint a tésztafőzés: mindennapi feladat. A házasságban a szerelem kihívás a férfi és a nő számára. Mi a legnagyobb kihívása a férfinak? Hogy a feleségét nőbbé tegye. Nőbbé. Hogy mint nő növekedjen. És mi a nő kihívása? Hogy férjét férfibbá tegye. És így fejlődnek mindketten. Fejlődnek.

Egy másik dolog, ami sokat segít a házaséletben, a türelem: a várni tudás. Várni. Az életben előfordulnak válsághelyzetek – erős válságok, csúnya válságok –, melyekben még a hűtlenség ideje is elérkezhet. Amikor nem lehet a problémát azonnal megoldani, a szeretet türelmére van szükség, mely vár. Vár és vár. Sok nő – azért mondom így, mert ez jellemzőbb a nőkre, mint a férfiakra, de időnként a férfi és megteszi –, tehát sok nő várt csendesen, fejét elfordítva, várta, hogy férje visszatérjen a hűséghez. És ez életszentség. Életszentség, mely mindent megbocsát, mert szeret. Türelem. Kitartó türelem. Kölcsönösen. Ha a másik ideges és kiabál, ne válaszolj ugyanúgy kiabálva… Maradj csendben, hagyd elvonulni a vihart, és a kedvező időben majd vedd elő a témát.

Van három varázsszó, melyek fontosak a házasságban. Először is: „Megengeded?”: vagyis ne rohanjuk le a másikat. „Szabad?” Az egymás iránti tisztelet. Második szó: „Bocsáss meg!” A bocsánatkérés rendkívül fontos, rendkívül fontos! Mindnyájan hibázunk az életben, mindnyájan. „Bocsáss meg, amiért ezt tettem…” „Bocsáss meg, elfelejtettem…” És ez segít előrehaladni. Ha bocsánatot tudunk kérni, az segít, hogy előre tudjuk vinni a családot. Igaz, hogy a bocsánatkérés mindig szégyenkezéssel is jár, de az szent szégyenkezés! „Bocsáss meg, elfelejtettem…” Olyasmi ez, ami nagyon sokat segít előrehaladni. És a harmadik szó: „Köszönöm!” Nagylelkűen mindig köszönetet kell mondanunk.

Az Amoris laetitiáról is beszéltél, és azt mondtad: „Az Amoris laetitia itt életté vált.” Örülök, hogy ezt hallom: olvassátok, olvassátok a negyedik fejezetet! A negyedik fejezet az Amoris laetitia szíve-közepe! A család mindennapi lelkisége. Némelyek az Amoris laetitiát a „lehet, nem lehet” meddő kazuisztikájára szűkítették. Nem értettek meg semmit! Azután az Amoris laetitiában nincsenek elhallgatva a problémák, a házasságra való felkészülés nehézségei. Ti segítitek a jegyeseket a felkészülésben: világosan ki kell mondani a dolgokat! Nem igaz? Világosan! Egyszer egy asszony azt mondta nekem Buenos Airesben: „Ti, papok, ravaszak vagytok!” „Miért?” „Hogy papok legyetek, tanultok nyolc évet, nyolc éven át készültök. Aztán, ha néhány év múlva nem működik a dolog, küldötök egy szép levelet Rómába, és Rómában engedélyt adnak, és már meg is házasodhattok. Nekünk viszont, akik egy élethosszig tartó szentséget kapunk, legfeljebb három-négy alkalmas jegyesoktatást tartotok. Ez nem igazságos!” Igaza van ennek az asszonynak. Felkészülés a házasságra: persze szükség van jegyesoktatásra, melynek keretében néhány dolgot elmagyaráznak nekik, de szükség van olyan férfiakra és nőkre, barátokra is, akik sokat beszélgetnek velük, segítik őket érettebbé válni, fejlődni útjukon. Kijelenthetjük, hogy ma a házasságkötéshez is katekumenátusra van szükség, mint amilyen a keresztségre felkészítő katekumenátus. Fel kell készíteni, segíteni kell felkészülni a házasságra!

Egy további probléma, melyről az Amoris laetitiában olvashatunk, a gyermeknevelés. Nem könnyű gyermekeket nevelni. A mai gyermekek ügyesebbek nálunk. A virtuális világban jobban kiismerik magukat, mint mi. De nevelni kell őket a közösségi életre, a családi életre. Nevelni kell őket, hogy áldozatot tudjanak hozni egymásért. Nem könnyű gyermekeket nevelni. Súlyos problémákkal kell megküzdeni. És ti, akik szeretitek a családot, sokat tudtok segítni ebben más családoknak. A család kaland, szép kaland! Manapság annak vagyunk tanúi – fájdalommal mondom –, hogy sokszor úgy kezd valaki családalapításba vagy úgy köt házasságot, mintha lottózna. „Fogjunk bele. Ha megy, megy, ha nem megy, akkor töröljük a dolgot, és új lappal kezdünk.” Felszínes megközelítése ez a legnagyobb ajándéknak, amelyet Isten az emberiségnek adott, a családnak. Az ember megteremtése után ugyanis Isten megmutatja, hogy saját képére és hasonlatosságára teremtette a férfit és a nőt. És amikor maga Jézus, a házasságról beszél, azt mondja: „A férfi elhagyja apját és anyját, és feleségével egy test lesznek.” Mert ők ketten Isten képe és hasonlatossága. Ti Isten ikonja vagytok: a család Isten ikonja. A férfi és a nő Isten képe. Ezt ő [Jézus] mondja, nem én. Ez nagy, ez szent dolog!

Aztán manapság – fáj kimondani – „diverzifikált” családokról, eltérő családtípusokról beszélnek. Igaz, hogy a „család” analóg szó, mert beszélünk csillagcsaládokról, növénycsaládokról, állatcsaládokról…, analóg szó. De az emberi család mint Isten képe, férfi és nő, az egyedüli. Egyedülálló! Előfordul, hogy a férfi és a nő nem hívő: de ha szeretik egymást, és házasságot kötnek, akkor ők Isten képe és hasonlatossága, még ha nem is hisznek. Ez titok. Szent Pál „nagy titoknak”, „nagy szentségnek” nevezi (vö. Ef 5,32). Igazi titok. Nekem tetszik mindaz, amit mondtál, és a szenvedély, amellyel mondtad. Így, szenvedéllyel kell beszélni a családról!

Egyszer, talán egy évvel ezelőtt, felhívtam egy rokonomat, aki házasodott. Negyven év körüli. A végén megkérdeztem: „Mondd csak, melyik templomban lesz az esküvő?” „Még nem tudjuk pontosan, mert olyan templomot keresünk, amely illik – itt mondta menyasszonya nevét – esküvői ruhájához…, és még vendéglőt is keresnünk kell…” Gondoljatok csak bele, ez volt a fontos! Amikor a másodlagos átveszi a fontos helyét. A fontos az, hogy szeressék egymást, részesedjenek a szentségben és haladjanak előre…, aztán pedig lehet ünnepséget rendezni, amilyet csak akartok.

Egyszer találkoztam egy párral, akik tíz éve házasok voltak, de nem volt gyermekük. Nehéz ezt szóba hozni, mert sok esetben szeretnének gyermeket, de nem jön. Nem igaz? Nem tudtam, hogyan beszéljek erről. De aztán kiderült, hogy ők nem akartak gyermeket. Otthon volt három kutyájuk, két macskájuk… Jó dolog, ha van kutyánk, ha van macskánk, jó dolog… Mégis, amikor azt hallod, hogy azt mondják neked: „Még nem akarunk gyermeket, mert vidékre akarunk költözni, aztán utazni akarunk…” Pedig a gyermekek jelentik a legnagyobb ajándékot. A gyermekek, akiket úgy kell fogadni, ahogy jönnek, ahogy Isten küldi őket, ahogy Isten megengedi – még ha betegek is. Azt hallottam, divatban van – vagy legalábbis megszokott dolog –, hogy a terhesség első hónapjaiban vizsgálatokat végeztetnek, hogy lássák, ha a magzat nincs jól vagy valamilyen problémával születne… Az első, amit javasolnak nekik: „Elhajtsuk?” Megölik a magzatokat. A kényelmes élet biztosítására kidobnak egy ártatlant.

Amikor gyermek voltam, a tanítónőnk történelmet tanított nekünk, és elmondta, mit tettek a spártaiak, amikor torz gyermek született: felvitték a hegyre, és a mélybe dobták, hogy gondoskodjanak „a faj tisztaságáról”. Mi elképedve hallgattuk: „De hogyan lehetséges ez, szegény gyermekek!” Ez szörnyű bűncselekmény. Ma mégis ugyanazt tesszük. Ti felfigyeltetek arra, hogy mostanság nem lehet olyan sok alacsony növésű embert látni. Mert sok orvos – sok, de nem mind – feladatának tartja megkérdezni: „Nem egészségesen születne meg?” Fájdalommal mondom. A múlt században az egész világ szörnyülködött azon, amit a nácik műveltek, hogy gondoskodjanak a faj tisztaságáról. Ma ugyanazt tesszük, csak fehér kesztyűben!

Család, szerelem, türelem, öröm és idővesztegetés a családban. Beszéltél egy csúnya dologról: hogy nincs lehetőség „időt vesztegetni”, mert a pénzkereséshez ma két munkát is kell vállalni, mert a bérezés nem veszi figyelembe a családot. Beszéltél azokról a fiatalokról is, akik azért nem tudnak megházasodni, mert nincs munkájuk. A családot veszélyezteti a munkanélküliség.

Egy tanáccsal szeretném befejezni, amelyet annak idején egy tanárom adott – adott nekünk az iskolában –, a filozófiaprofesszor, a dékán. A szemináriumban voltam, filozófiai tanulmányaimat végeztem. Az emberi érettségről volt szó, azt tanultuk filozófiából. Azt kérdezte: „Miből lehet tudni a mindennapokban, hogy egy ember, egy pap érett-e?” Mi mindenfélét válaszoltunk. Ő pedig: „Nem, egyszerűbb dologról van szó: akkor érett valaki, akkor érett egy pap, ha képes játszani a gyermekekkel.” Ez a teszt. Azt tanácsolom tehát nektek: vesztegessétek időtöket a gyermekekkel, töltsétek időtöket gyermekeitekkel, játsszatok velük! Ne mondjátok nekik: „Ne zavarj!” Egyszer azt hallottam egy családapától: „Atyám, amikor munkába indulok, ők még alszanak, amikor hazaérek, már alszanak.” Ez az igazságtalan munkakörülmények rabszolgaságának keresztje, melyet a mai társadalom vállunkra tesz.

Azt mondtam, ez lesz az utolsó, amit mondok. Nem! Az utolsó előtti! Az utolsót most mondom, semmiképpen se szeretném kihagyni. A gyermekekről mint ígéretes kincsről beszéltem. De van egy másik kincse is a családnak: a nagyszülők. Kérlek titeket, viseljétek gondját a nagyszülőknek! Beszéltessétek őket! A gyermekek beszélgessenek velük! Simogassátok meg a nagyszülőket, ne távolítsátok el őket a családból, mert úgymond zavarnak, ugyanazokat a dolgokat ismételgetik. Szeressétek a nagyszülőket, és érjétek el, hogy beszélgessenek unokáikkal!

Köszönetet mondok mindnyájatoknak! Köszönet a szenvedélyetekért, köszönet a család iránti szeretetetekért! Köszönet mindenért! Bátran haladjatok előre! Köszönöm!

Most pedig, mielőtt megáldanálak titeket, imádkozzunk a Szűzanyához! „Üdvöz légy, Mária…”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Magyar Kurír, fotó: Vatican News

Nyíregyházi Egyházmegye