Jézus messiási küldetésében fordulópont

Szeretjük olyan „simának” elképzelni Jézus messiási küldetésének görbéjét: mintha ha az szépen, törések és megtorpanások nélkül ívelne a keresztig. Mintha a Jordánba való belépés egy „sima” állomás lett volna. Ha igaza van Anthony Bloom atyának, akkor a kereszt és a húsvét felől kell értelmezni a vízkeresztet. Ahogy a keresztre szállást csönd, ima, vívódás, sírás, vérrel verejtékezés előzte meg – talán a Jordánba való leszállást is sok-sok tépelődés. Már kinőhette az ácsmesterséget, szűk lehetett az otthon, már igen régóta vonzódhatott Keresztelő János hitéhez és hevéhez. Hogy hagyja ott az otthont, a biztos légkört, s vállalkozzon az újra, a kockázatra? Nem Ábrahám döntése ismétlődik meg? Otthagyni a „biztos” Ur városát, s hagyatkozni a megragadhatatlannak tűnő, de sokkal biztosabb isteni Akaratra... Nem Jákob viadala ez a gázlónál: szükségem van a víznél az áldásodra, hogy erősen tudjak küzdeni? Milyen érdekes: az ószövetségi ősatyák hitükkel nem csak a népet készítették elő, de magában Jézusban személyesen is lejátszódhattak az útkeresésnek ezek a nagy vívódásai. S pont ezzel váltott meg minket: nem ünneprontás a vívódó Illés, a panaszkodó Jeremiás, a karácsonyi ikonon a sarokban töprengő József. Nem mítosztalanítás arról tudni, hogy Jézus is tapogatózva kereste a maga útját. Ha kenózisában teljesen alászállt, akkor ezt is felvette, s ebben is megváltott minket. Milyen felszabadító tud lenni annak a tudata, hogy ha a hitünkben vannak ilyen töprengések, homályok, sötétségek, akkor az nem a világ vége. Látva sok magabiztosnak mutatkozó hitet, jól esik tudni a hit töprengéseiről is. A pápák dolga a magabiztos hitet képviselni, de jó tudni a szentek, teológusok homályairól, vívódásairól is. Nem kell a hitünknek szektásan tolakodóan magabiztosnak, széles mosolyt erőltetőnek lenni, merhet őszintén töprengő is lenni. Az olcsó harmonizálás helyett őszintébb lehet a tapogatózó hit, a dolgok merev ismételgetése helyett igazabb lehet az érzékeny differenciálás.

A Jordánban való alámerítés másoknak azt jelenti, hogy el akarják hagyni bűneiket, s jobban akarnak élni Isten akaratának. Jézusnál is tulajdonképpen ezt jelenti: jobban akar élni az Akaratnak. Neki nem bűneit kellett elhagyni, hanem eddigi életét, s megtalálni azt az utat, ahol jobban az Akaratnak él. Nem a bűn elhagyása a fő cél, az csak eszköz. Nem valami ellen keresztelkedünk meg, nem valami ellen élünk, hanem a jóért, Istenért, a jobb énünkért. A bűnben nem azonos velünk Jézus, de ebben a nagyobb jóra való törekvésben igen. Ahogy olykor nekünk nagyon kényelmes tud lenni a bűnös életvitel, talán Neki is kényelmes volt otthon. Isten hívása mindig kimozdít, „elhív”, „kihív”. Sohasem indulnánk el, ha előbb nem hívna. Az egész Bibliát kezdhetnénk úgy is: „kezdetben volt a Hívás”. Sohasem undorodnánk a bűntől, ha nem hinnénk el, hogy jobbak vagyunk mi ennél, tudunk mi termékenyebbek lenni. Soha nem hagynánk ott kényelmünket, ha nem éreznénk, hogy többre vagyunk hivatottak. A Hívásban felcsillan valami több, új, a teljesség. Mi mindig valamiért, valakiért, Istenért, a jóért élünk és égünk – s nem valami, valaki ellen. Amikor Jézus beáll a Jordánba, ebbe a „folyamba-huzatba-hívásba” áll bele, s ebben sorstársunk, így bátorít minket is. Bárhol és bármilyen állapotban éljünk is, a folyam minket is vinne a jobb felé. Ezért nem kereszteltek az őskeresztények álló vízben, hanem csak „élő”, azaz folyóvízben. Annak a sodrása emlékeztet a folyamra, a hívásra, a Lélek dinamizmusára.

Ahogy nagypénteken bezárult az ég, úgy a Jordánba való merítés előtt is bezártnak tűnhetett Jézus számára. A bezárult ég tanácstalanságot jelenthet, kudarcot, áldatlan állapotot, meddőséget, sötétet, halált. Olykor érezzük, mintha bezárulna fölöttünk az ég: örömtelen az életvitelünk, túl sok a családi tragédia, olyan darabos-gépies az egymás mellett élésünk, meddő bolhacirkusz a munkánk, és savanyú az imádságunk. Persze ennek oka lehet bűn, szeretetlen eltávolodás a Fénytől. De talán lehet olyan is, amikor nem vagyunk annyira bűnösek a dologban. Sok erőt jelenthet ismét Bloom belátása: „ki vagy te, hogy neked mindig megjelenjen az Isten?”. Roger testvér pedig páratlan lelki vigasszal mondja: „nincs hatalmadban megidézni Istent – de elűzni sincs hatalmadban”. Keresztes Szent János sokat tapogatózik a lélek sötét éjszakájában, Teréz anya pedig fájdalmasan ír lelkének évekig tartó sötétségéről. A keleti teológia markánsan ébren tartja a negatív teológia jelentőségét. A nagypéntek a negatív teológia napja. Többet nem tudunk, mint amit tudunk. A bezárult ég a negatív teológia jele is: mindent nem tudunk, mindig nem járunk napsütésben. Ha tudunk arról, hogy Jézus fölött megnyílt az ég, hallatszott az Atya szózata, megkapta a Lélek indíttatását – akkor előtte mindez nem volt adott. Nem lenne nagy esemény, ha minden nap megtörtént volna. Mindez azért érdekes: Jézusnak is történelmileg rá kell találni az ontológiai útjára. Pont úgy töpreng, vívódik, tervez, érez elhivatottságot, mint mi mindannyian, amikor nagy döntések előtt állunk. Azokban a vívódó óráinkban nem vagyunk egyedül, nem kell azokat hitetlenségnek, tudatlanságnak, gyengeségnek tartani. Azok őszinték. A bezárult ég jelentheti Isten hátralépését is, majd úgy és akkor nyitja meg egét, amikor és ahogy akarja. Mi más ez, ha nem a húsvét és a nagycsütörtök-nagypéntek viszonya? Jézus valóban már korábban átélhette a nehéz kelyhet, s az Atya iránti ráhagyatkozást, bizalmat, szeretetet. Nekünk pontosan ebbe a Jézus-Atya viszonyba kell belépnünk. A morálteológus Demmer azt mondja: Az életünk origója az, ahogy Jézus az Atyára néz. A mindent eldöntő és a legbiztosabb pont az életünkben Jézus Atya-tudata. Nem kell nekünk sem megmagyarázni minden sötétet, az ég alkalmankénti bezárulását, szárazságot, keresztet. Nem a tudás és a megértés a legfontosabb, hanem a bizalommal teli ráhagyatkozás. A lelki szegénység boldogsága pontosan ezt jelentheti.

Aztán megnyílik az ég. Megnyílik, mint a sír a feltámadáskor. A megnyílt ég és a szózat azt jelenti: Jézus messiási küldetésének egy fontos állomása érkezett el. Bár Ő az örök Logosz, Messiás Ő fogantatása pillanatától, mégis történelmileg kellett néhány fordulópont, amikor Jézus megérti-beteljesíti messiási küldetését. Az arianizmusban nem az volt a baj, hogy hangsúlyozták a teofánia jelentőségét, hanem hogy egyszerű adoptálásról beszéltek. Mintha előtte nem Jézus lett volna a Krisztus, csak az alámerítés után. A katolikus teológia Krisztus örök istenségéről beszél – de a katolikus teológia sem hallgatja el, hogy az alámerítés fontos állomás lehetett Jézus messiástudata fejlődésében. Olyan ez, mint amikor vívódó töprengéseinkben egyszer csak megnyílik az ég, s valahol nagyon mélyen belátjuk, hogy mit kell tennünk. Ilyen lehet, amikor belátjuk, hogy házasságot kell kötnünk a szerelmünkkel, vagy vállalni kell a szülői hivatást, a papi-szerzetesi hivatást – de ne csak a patetikus helyzetekre gondoljunk. Egy iskolaigazgató számára éppúgy „le kell esnie” a feladatnak, egy takarítónak éppúgy be kell látnia, hogy ide teremtetett, neki itt van hivatása és üdvössége. A daganattal küzdőnek is meg kell valamennyire világosodnia, hogy mit kezdjen ezzel a helyzettel. Ez a húsvét. Az élet, a fény, a jó, a szeretet megnyílása. Az alámerítkezésből felbukkanó Jézus számára a megnyíló ég a húsvét bíztatása. Nagycsütörtökön és pénteken ezzel a bizalommal mer majd újra alábukni a halál sötétségébe. Emberi akaratának egyeztetése az Atya akaratával már most megkezdődött, s ezek az egyeztetések majd az Olajfák-hegyén jutnak csúcspontra. Ahogy Jézus számára ezek a megvilágosodások, az ég megnyílásai előrefelé építették a nagy bizalmat a nagypéntek és a húsvét felé – számunkra már a húsvét felől ragyog a megnyílt ég. A kis nagypéntekek és húsvétek előrefelé megerősítik Krisztust az igazán nagy nagypéntek és húsvét felé – minket pedig ez erősít meg a mi nagypéntekjeinkben és húsvétjainkban. Jézus a húsvét felé erősödik meg, hogy Ő legyen a tökéletes Pászka, a Fény, a Bizalom, Ő legyen a Húsvét nekünk a kis nagypéntekjeinken. V. E. Frankl szerint a koncentrációs táborokat azok bírták ki, akik bíztak benne, hogy majd megnyílik az ég. Ők testileg többet bírtak, tűrésküszöbük lényegesen magasabb volt. Akik nem tudtak hinni, azok könnyebben betegedtek meg, feladták, nehezen tűrtek. Az ég megnyílásában való hit szó szerint életet jelent.

A megnyílt ég puskaport jelent. A küldetés beindul. Krisztus elvonul a pusztába, imádkozik, töpreng, megerősödik a kísértésekben. Aztán fellép, és ellenállhatatlan erővel tanít, gyógyít, veszi fel a keresztet. A megnyílt ég mindig küldetést jelent. Már Mózes sem csak Isten nevét kapta, számára sem csak privát módon nyílt meg az ég és találkozott Istennel, hanem azonnal küldetést kapott: vigye ki a népet a rabságból a bőség földjére. Akinek Istene van, annak azonnal küldetése is. Annak minden munkája, élethelyzete hivatássá válik. Ez persze fordítva is igaz, ahogy látjuk az anonim keresztényeknél: akinek küldetése, hivatása van, annak Istene is van. Aki elhivatott, azt Valaki hívta el – még ha az illető személy ezt tagadja is. Ez egy neuralgikus pont az életünkben. Akkor akad el az életünk, amikor az istenkapcsolatunk elakad. Ha az élő, a sötétséget is kibírjuk, a keresztre feszítést is. A megnyílt ég rakétát köt a hátunkra, s megyünk elhivatottan, nem veszünk fel sértéseket, nem piszmogunk piti bűnökkel, nem toporgunk meddőn óvatoskodva. Hihetetlen lelki és testi energiákat szabadít fel, ha valaki fölött megnyílik az ég, s mélyen belátja helyzetét, s abban a legsajátabb hivatását. Az új pászka nem egyik országból akar kiszabadítani, s átvinni egy másik országba, hanem a teljességre akar felszabadítani. Ez a pászka nem csak a halálból szabadít meg, nem csak egy egyszeri esemény volt, amire hőn emlékezünk – hanem újra és újra fel akar szabadítani testi és lelki energiákat a jobb életre. A pászka belül is hatni akar, mindig és újra, nem csak az életünk végén.

A Szentháromság odahajol a vízhez

Vízszentelésünk gyönyörű mozzanata, amikor a háromágú gyertya lángjaival belehajolunk a vízbe. A teofánia ünnepének ez a lényege, tulajdonképpen egész hitünknek a közepe. A valóságban egyetlen misztérium van: a Szentháromság misztériuma, minden más ebből ered. A Szentháromságból fog keletkezni a teremtés, Krisztus küldetése, az Egyház misztériuma, valamint az eszkatológia is. Minden annak a következménye, hogy a Szentháromság megnyílt, odahajol a teremtett világhoz és az emberhez. A Szentháromság odahajlása mutatja meg mindennek az igazi természetét: a természetet, a világot, az embert, önmagunkat mindent-mindent a Szentháromság felől kell értelmeznünk. A természettudományos tények önmagukban nyitottak az értelmezésre, a fél pohár vizet többféleképpen lehet értelmezni. A zigóta, az agyhalál, az agresszió, az erosz, a szociológiai törvények mind értelmezhetők többféleképpen. A mai ismeretelmélet szerint nem az a tudománytalan, aki bevallja ismeretelméleti elfogódottságát, hanem aki még mindig nem vallja be, s makacsul hisz a semleges megismerés ideológiájában. Mi őszintén elmondhatjuk, hogy a Szentháromság felől akarjuk látni és értelmezni a természetet és magát az embert. Nem a testi ösztönök, a wellness-filozófia, az érdekek, a piaci mechanizmusok mentén állítjuk fel, hogy mi a természetes az ember számára, hanem a Szentháromság felől. Egyetlen mondattal úgy mondhatnánk: az ember számára az a természetes, ami odavisz a Szentháromság asztalához. Mindaz természetellenes a számunkra, ami eltávolít onnan. A világ és önmagunk megértéséhez ezért először a Szentháromság misztériumát kell körüljárnunk, s ha megengedi, a közepébe bepillantanunk. Mindent onnan fogunk a maga igaz valójában megérteni. Minden az imádságban kezdőik: a megismerés, az alakítás, a szenvedés. A világ és önmaga igazságához az imádkozó ember van a legközelebb. Éppen ettől lesz a leghatékonyabb, a legvalódibb. Az imádság, a Szentháromsággal való élő találkozás ezért lesz életalakító, s nem fakultatív időtöltés. Sok kanyargó élet tudna arról beszélni, hogy azért tévedt el, csúszott le, mert nem az Igazság szerint gondolkodott és hozott döntéseket. Az okos előre okos, nem csak utólag: aki megismerni és alakítani jól akar önmagában, a világ rábízott kis vagy nagy szeletében, az mindenekelőtt imádkozzon.

A Szentháromság odahajlása ajándék nekünk. A Biblia tanítása és az Egyház dogmája szerint az egy igaz Isten a természet alkotásaiból a természetes értelem fényénél megismerhető. De a Szentháromság misztériuma nem. Jóllehet a hit maga mindig ajándék, de az ajándékok ajándéka a Szentháromság megismerése. Mitől több ez, mint a monoteista istenhit? Istent nem egyszemélyű, magányos lénynek ismerjük meg, hanem mint aki szerető kapcsolatokban él. Lényegéhez tartozik a szubsztanciális reláció, azaz a teljes önátadás. Ha egy ilyen Isten képére vagyunk teremtve, akkor nem mellékes, hanem éppen a lényegünkhöz tartozik, hogy szeretetteljes kapcsolatokban éljünk. A teljes önátadás minden ember beteljesedésének útja: akár házasságban, akár egyedülállóként, akár szülőként, akár a munkánkban. Mindenkinek meg kell találnia azt az utat, ahol igazi önmaga tud lenni, azaz ahol szeretetteljes kapcsolatban, önátadásban tud élni. Továbbá a Szentháromságos hit következménye a színesség: más az opera és a jazz, más István és más János. A színesség nem az egyetlenség ellentéte lesz, hanem éppen a Létteljességhez tartozik. A színesség és az egység egyensúlya óv meg a szélsőségektől: az egyetlenség diktatúrájáról és a teljes szétszórás-szétforgácsolódás liberalizmusától. Nem a diktatórikus egyenvélemény, hanem a pluralista színek, nem hegemonikus vezetés, hanem az együttműködés felel meg a Szentháromságos világnak. A színesség és az egység igaz harmóniája a cél minden családban, Egyházban, munkahelyen, demokráciában, tudományban. Mennyi békétlenséget, elnyomást, türelmetlenséget tudnánk megelőzni egy családban, munkahelyen, az egyházban és az államban, ha a Szentháromság misztériumát szemlélnénk.

A Szentháromság odahajlása nem érdekből történik, talán az is kijelenthető, hogy vágyik ránk. Az ember Isten utáni vágya visszatükröződése annak a vágynak, ahogy Isten vágyik az emberre (Zsolt 63,1-3). Sohasem vágynánk Istenünk után, ha Ő eleve nem vágyna ránk. Még ha antropomorfnak tűnik is, a szeretetről kijelenthető, hogy őszintén vágyik ránk, „nem boldog nélkülünk”, fontosak vagyunk Neki. A dogmatika „megelőző, elébe siető kegyelemről” beszél (gratia praeveniens), amikor Isten felszabadítja az embert a saját magába való bezárkózás alól, és képessé teszi arra, hogy közösségre lépjen Istennel és ráhagyatkozzon az Ő üdvözítő akaratára (DH 1525, 1554). A teofánia annak az ünnepe, hogy Isten nem egy távoli Jahve, nem egy agresszív Zeusz, nem egy személytelen jin-jang. Milyen más lenne az imánk, ha nem kötelességteljesítés lenne, milyen más lenne a Liturgia, ha nem „valamit” végzenénk el, hanem mindez a ránk szomjazó Istennel való találkozás. Ha csak néha meghallanám a rám szomjazó Isten hangját: „Ülj már le egy kicsit, gyere már el hozzám, legyél már csak velem!” Erre a vágyra megtalálom önmagamban a viszontvágyat: legbelül igenis sóvárgom a mély imát, a méltóságteljes Liturgiát, a csöndet, a találkozást, hogy majd egyszer jó lenne mindent végig gondolni. S ha a két egymásra való vágy igazán találkozik, akkor olyan rossz abbahagyni az imát, ellépni az oltártól, kilépni a templomból, visszatérni a való világba. Talán Pállal tudunk olykor őszintén sóvárogni: jó lenne már odaát, abban a teljes egyesülésben, aminek előízeit itt olykor megtapasztaljuk. 

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum