Egyházról és szegénységről, az egyház és a szegények kapcsolatáról kérdeztük Kocsis Fülöpöt, a Hajdúdorogi Görögkatolikus Egyházmegye püspökét.

A görögkatolikus egyház elkötelezetten áll az elesettek mellé. Mit jelentenek az egyház számára a szegények, mit tehetünk, mit teszünk értük?

Talán túl sokat beszélünk erről ahhoz képest, amennyit teszünk: mindenesetre sokkal többet kellene tennünk. Amit jóakaratból teszünk, azzal egy-egy kis területet kezelünk. Ugyanakkor az egyháznak nem az az elsődleges feladata, hogy a társadalom szociális problémáit megoldja. A társadalmi problémát kezelni kell, de amikor az egyház a szegényekkel foglalkozik, soha nem feledkezhet meg arról, hogy a krisztusi örömhírt akarja továbbadni. Csak akkor lehet hiteles, ha a szegények közé áll, nem csak morzsákat potyogtat, hanem azonosul velük, közéjük lép. Ugyanúgy, ahogyan Krisztus is közénk jött, és vállalta velünk a nyomorúságos életet, hogy aztán fölemeljen minket. Az egyház szegények iránti kötelezettsége abból fakad, hogy nem maradhatunk kívül, nem maradhatunk fölül. Bár keresztény családok megteszik, hogy cipősdobozban ajándékokat készítenek, felajánlanak a fölösleges használt ruháikból, vagy hasonló jócselekedeteket végeznek, de nem érezzük át a szegénység igazi nyomorúságát. Hacsak lehet, megpróbálunk kívül maradni. Főleg a cigányság kapcsán érzem: akarunk segíteni, küldünk csomagot, csak ide ne jöjjenek. Nehéz dolog ez, de nem lehetünk úgy jó keresztények, hogy szigetet építünk. Egyszerre igaz ez azzal, amit Székely János atya mondott: a mai világot már nem járja át a kereszténység szellemisége, és tényleg egyfajta szigetekként kell összefognunk. Csak ne zárjunk ki senkit, arra a szigetre mindenki férjen oda. A sziget legyen nyitott mindenki felé, aki Krisztushoz akar tartozni. Lássuk be, egyelőre jobban érezzük magunkat a magunk kis köreiben, mások inkább ne zavarjanak bennünket – ezen a szemléleten nehéz változtatni, pedig kell.

Sokat beszélünk arról, hogy a családunkban, a barátaink között, a szomszédunkban terjesszük az örömhírt. Mennyiben feladata egy keresztény embernek oda is elvinni az örömhírt, ahol a társadalom számára szinte láthatatlanul élnek az emberek?

Igen, láthatatlanul, mert talán nem is akarjuk látni őket – bár ez ma egyre nehezebb, a világ mindent megmutat. Nem lehet begubózni, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egyre nagyobb a szegénység. Persze ezt a magunk bőrén is érezzük, sok keresztény család szenved adósság, munkanélküliség miatt, keresztény fiatalok sem tudnak mit kezdeni a diplomájukkal. Akkor fogunk tudni segíteni a szegényeken, ha a magunk sorsát a krisztusi örömhírben tudjuk megélni. Nem az a baj, ha kevés a betevő vagy a tüzelő. Akkor van baj, ha emiatt az Isten ellen fordulok, lázadozom, vagy más emberekkel szembefordulok. Az igazi nagy baj az, amikor a fizikai szegénység lelkileg nyomorít meg. Szükség van azokra a keresztényekre, akik megélik ezt a fizikai szegénységet, mégpedig az Istenbe vetett bizalommal élik meg. Ez tud hatni a társadalom igazi szegény rétegeire. Sokan beszélnek arról, milyen nehéz helyzetben élünk, sok fiatal nem mer belevágni a családalapításba… Pedig százszor jobban élünk ma, mint ahogyan harminc-negyven évvel ezelőtt szüleink, nagyszüleink éltek. Ők nem is álmodhattak arról, ami nekünk megadatik. Azt mondjuk, nagy szegénység van, de ez annyira viszonylagos! Nem kötelessége a Jóistennek, hogy a 21. századi ember minden fizikai igényét kielégítse, nem mondhatjuk, hogy majd akkor egyezünk csak ki vele. 

A gazdasági válság miatt sokan csalódottak, kiábrándultak. Nagy kihívás az egyház számára is, hogyan közvetítheti ilyenkor az örömhírt az embereknek, a családoknak.

Baj van, ha az örömfogalmunk hozzátapad ahhoz a gazdasági szemlélethez, hogy a gazdaságnak növekednie kell. Évtizedeken keresztül uralkodott ez a szemlélet, pedig ez a növekedési folyamat nem tarthat örökké. Mégis ez a szemlélet uralkodik rajtunk: újabb autó kell, újabb elektronikus kütyükkel kell még kellemesebbé tenni az életünket. Becsapjuk magunkat, azt hisszük, ebből áll az élet: emiatt van a csalódottság. Márai már a 39-es gazdasági válság, háborús konjunktúra idején azt írta kora vállalkozójáról: főbe lövi magát, mert csak öt százalék nyereséget hozott számára az üzlet a várt nyolc százalék helyett. Ma is csalódunk, ha a kiszámított gyarapodásunk nem valósul meg. Pedig végtelenül szerényen, egyszerűen, akár nélkülözések között is lehet tiszta örömben élni. A családomban mi szegények voltunk, négy gyerek, pedagógusszülők, sok minden nem adatott meg. Ám édesapánk mindig azt mondta: van szép családunk, testvéreink, mi kell még? Ami igazán kellett, az megvolt, és ennél még sokkal többet kaptunk: azt a szemléletet, hogy van minek örülni. Közhelyszerűnek tűnik a mondat: ez van, ezt kell szeretni. Édesapám szájából azonban – aki gyakran használta ezt a mondást –, valahogy sokkal mélyebb értelmet kapott: ami van, azt szeretni kell.

Ismert a görögkatolikus egyház elhivatottsága a mélyszegénységben élő cigányok felé. Milyen konkrét kezdeményezéseik vannak egyházmegyéjében?

A cigányok között az örömre való fogékonyság és a transzcendensre való fogékonyság sokkal élőbb. Mi nem használtuk ezt még ki. Emiatt persze babonássá is válhatnak, ugyanakkor ők be tudják fogadni ezt a közös örömhírt még a szegényes körülmények között is. Ha nem megyünk közéjük, nem ismerjük őket, akkor óriási feladatot mulasztottunk el. Összetett módon éljük meg az irántuk való elkötelezettséget. Nem csak a cigányok felé lépünk, hanem az olyan elszegényedett emberek felé is, akik ezeken a vidékeken élnek. Hodászon nagyon régóta működik a cigánypasztoráció, kialakultak az intézményei. Szolnokon átvettünk egy városszéli iskolát a szegénytelep közelében. Hasonló dolog indult Nyíregyházán. Kimegyünk az emberekhez, ott létesítünk intézményeket, ahol élnek, hiszen közvetlenebbül tudjuk megszólítani őket a családjaikon keresztül. A szülőknek is szervezünk képzést, nem csak a gyerekeknek. A Huszár telepen tartottunk például erkölcsi képzést, ahol a felnőttképző intézet keretein belül esett szó a háztartásvezetésről, házassági kapcsolatokról, de az abortuszról is. Nagy lehetőség, hogy bekapcsolódtunk a gyermekvédelembe: ezen keresztül sok nehéz sorsú gyermeket tudunk segíteni. Szörnyű valóságokat látunk. Tavaly Nyíregyházán csatlakoztunk egy konferenciához a fiatalkori prostitúció és a nők megrontása témájában. A lányok nagyon kiszolgáltatottak, óriási védelmet jelenthet nekik, ha be tudjuk őket fogadni. Persze sokszor mégis lecsúsznak, sajnos nem tudunk olyan védőhálót biztosítani, amiből senki nem esik ki. Ugyanakkor elmondhatom, ahogyan Pál is mondja: adósa vagyok görögnek, zsidónak, pogánynak. Nyíregyházán az evangélikus egyház gondozásában működtet a város hajléktalanszállót. Mi a hajléktalanoknak egyelőre nem nyújtunk szervezett segítséget. Megsegítjük őket, ha jönnek hozzánk, de egyelőre nincs intézményünk erre. 

Milyen reményei vannak a médiában annyira előtérbe került Huszár telepi iskolával kapcsolatban?

A józan észben és a Jóisten segítségében bízom, mert ez egy nagyon jó kezdeményezés. Sajnos a minket támadók nem így látják. Az kérdés, vajon hosszú távon fenntartható lesz-e. Tisztában vagyok vele, milyen nehéz feladat ez, de csinálni kell. Közel tudtunk kerülni a gyerekekhez, szüleikhez, családjaikhoz. Az iskola jó hangulatú, jó hatással van az egész telepre. Nagyon fontos, hogy szeretnek idejárni a gyerekek, amit a korábbi, erőszakos integráció nem tudott elérni. Ezért nem megoldás, amit javasolnak: pakoljuk össze a gyerekeket és vigyük más iskolákba.

A Szentírás azt tanítja, hogy csendben adakozzuk. Egy hangos korban ez kérdéseket vet fel, hiszen sokan harsányan szólnak a gyengék és elesettek ellen. Mi a teendőnk?

Igen, sajnos ez így van. Mi is szembesültünk azzal, hogy nem elég, ha sok jót tesz az egyház, azt számadatokkal be is kell bizonyítanunk. Fura világ! Statisztikai adatokkal kellene igazolnunk, hogy az egyház tíz éve, húsz éve, száz éve eredményes munkát végez. Jogos elvárásnak tűnhet ez a számok, a mérések uralta világban, de nehéz teljesíteni. Pár évre visszamenőleg készítettünk statisztikákat, jók a mutatóink, de amit Sója Miklós bácsi negyven éven keresztül tett, azt például nem tudjuk pusztán statisztikailag kimutatni. Ha kijönnek az emberek Hodászra, látják az eredményt. Sok szép dolog történik ma is: épp most szenteltek diakónussá egy cigány fiatalembert, egy másik cigány kispapunk Rómában tanul missziológiát. Jó lenne teljes odaadással a feladatunkat végezni, és a rászorulók felé fordulni ahelyett, hogy magyarázkodásra fecséreljük az energiánkat. Komolyan mondom, nem tudom, hogyan fogok elszámolni az Úr előtt az Ő figyelmeztetésével: „Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek… Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik…” Bevallom, most, a püspöki szolgálatomban ez még nincs a helyére téve.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum