Vasárnapi levelek – Amikor kérni kell

Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy embertársainktól kérnünk kellene valamit. Néha csak olyan apróságot, ami a másiknak még csak fáradságába se kerül: legyen szíves egy kicsit beljebb menni, szíveskedjék egy parányit összehúzódni, bocsánat, hány óra van…? Ezt vagy azt az utcát hol találom?

Mégsem könnyű a szánkat kinyitni, le kell győzni az elválasztó idegenséget, lelki szervezetünkben furcsa ellenállás működik: inkább lemaradunk a buszról, végigácsorogjuk az utat, az időt megsaccoljuk, s bolyongunk összevissza a lakótelepi környéken. Pedig az emberek többsége, ha odafordulunk, szívélyesen reagál, az elutasítás ritka. Sőt van, aki örül, lelkesen segít a vonaton a csomagtartóból a nehéz bőröndöt leemelni, a túl apró számmal nyomtatott szavatossági időt vagy az árat megnézni a tornyosuló konzerveken. Akad, aki még a szatyor fülét is készségesen megfogja, amíg belepakolászunk. Hiszek abban, hogy majdnem mindenkiben lakozik egy titkos kiscserkész, aki tudat alatt szinte várja, hogy hasznos lehessen. Kérni nem mindig szégyen, az egymásrautaltság természetes. Különösen az baráti és családi viszonyainkban, ahol igencsak büszkék vagyunk, s felhasználjuk a kínálkozó alkalmat a gyors megsértődésre. Hányszor hallani a szemrehányást: „Ez a büdös kölök hagyja, hogy egyedül nyírjam le a füvet!” Az anya sopánkodik: „Nem létezik, hogy ez a lusta lány kivegye a kezemből a vasalót…” Vagy az ifjúság morgolódása: „Megint nincs itthon kóla, pedig tudja a mama, mennyire szeretem!” A nagyszülők nem hívják a fiatalokat ünnep előtti ablakpucolásra, inkább leszédülnek a létráról, s keserűen mondják, ha már a baj megesett: „Én ugyan nem kérem, ha maguktól nem jut eszükbe…” Hát igen. Szép lenne az egymás iránti figyelem és szeretet spontán megnyilatkozása. Üdvös lenne, ha a jó barát célzás nélkül is érezné, most, éppen most van szükségünk a résztvevő szóra. S minden szerelmes álma, hogy párja a szeméből olvassa ki, hogy mennyire áhítozik az ölelésre… De hát gondokkal zsúfolt mindennapokban élünk. Meglehet, akire számítunk, éppen szintén számít, saját problémájában, valakire vagy valamire. Elborítják családtagjainkat a sürgős intéznivalók, kapkodnak ide-oda, ismétlik a buta, cinikus védekezést: „Még meghalni sincs időm…” Dehogynem, kedves… meg fogsz lepődni, válaszolhatnánk ironikusan, mégis okosabb, ha csípős megjegyzés helyett egyszerűen, világosan közöljük: „Márpedig most arra kérlek…” Sohasem agresszíven, nem sajnáltató siránkozással, idegtépő nyafogással, hanem kedvesen, határozottan, megindokolva, miért. Maguktól nem jut eszükbe, nyugodjunk bele, értsük meg. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. A szívfájdalomra akkor van ok, ha a nyílt, szelíd kérés süket fülekre talál. Ilyenkor gondolhatunk az Isten malmaira, amelyek lassan, de biztosan őrölnek. S nézzünk szembe önmagunkkal: hasonló szituációban talán mi sem voltunk mindig különbek.

Jókai Anna, 1999

Forrás: dia.hu

Nyíregyházi Egyházmegye