A görögkatolikusságnak bizonyára szórvány számba menő, főváros közeli Dunakeszin 2013. február 3-án lélekemelő eseménynek voltunk résztvevői. Fülöp Püspök atyánk hathatós személyes közreműködésével, Bubrik Miklós parókus Úr az altemplom oltármegáldásig juttatta el eddigi templom építési fáradozásainkat.

Nehéz lenne híven visszaidézni az egész délelőttöt kitöltő szépséges szertartás igazi hangulatát, ha nem sorolnánk elő azokat a szubjektív elemeket, amely kezdetleges élmények, a  ma embere számára már ritkán adódó alkalomnak számítanak.

"Forráshiányos" helyzetünkből adódóan az idei telet az éppen elkészült altemplomban töltjük, amit leginkább is beton  katakombának nevezhetnénk, ha őskereszténynek lennénk méltók minősíttetni magunkat.  Képzeljünk el egy tágas, jó beosztású, csupasz beton termet, melyet máris Bubrik-Johan Viktória tisztelendőasszony által alkotott ikon-vásznak tesznek korai keresztény századok hangulatát idéző különös szentéllyé. A puritán építészetet csak ellenpontozza a mi pompázatos bizánci főpapi drapéria – kultúránk, és mindezt a méltóságteljesen hömpölygő szertartás fogja egybe és viszi előre,  miközben a hívek nagyobb része a hidegben párálló ajkakkal, állva kíséri énekével a gyönyörű keleti liturgiát. Bizony az "Emberek a havason" csodaszép magyar film  karácsonyesti hangulatát éreztem felidéződni ezekben az órákban.

Lám, a sztereotípiák elmaradása, hogy engedi röptetni a lelket! Minden olyan más, nem szokványos volt a nagy lelkes akarástól, mely most itt el tudott tekinteni a megszokott és megkívánt,  már-már elvárt,  "polgári" befejezettségtől és protokolltól. A lelkes, puritán, lényeget  árasztó atmoszféra töltötte el a "katakombát" és minket.

Az egyelőre rendkívül puritán Istenháza és a kezdetleges épített viszonyok és a várakozásunkat meghaladóan néhány év alatt  jelentősre nőtt hívősereg, az átható szent szövegek és énekek (ha ez utóbbi kicsit még "egységesítésre szorulva" is), a pompázatos és méltó szent viseletek, az érezhető lelkes atmoszféra, a  kispapság jelenléte szép éneklésével, Isten igéjének különösen közelről ható érvényessége,  a mindannyiunkban ott ágaskodó vágy, hogy legyen Istenházunk, ahol otthon érezhetjük magunkat olykori elesettségünkkel, meg-megfogyatkozó reményeinkkel, életszorongatásainkkal, árválkodó szomorúságainkkal.  Ez a sok ölelkező kontraszt, mindez felforrósította a hívek általában vett rezerváltságát. Jó volt most ott lenni annál a ritka élménynél, hogy valamit nagyszerű, a mi jelentéktelen kis életünk tanuskodása mellett, kezd megtörténni. Hogy tanúi vagyunk nagy dolgok születésének! A dunakeszi görögkatolikusok ezt a napot, hiszem, nem fogják könnyen felejteni.

Hazafelé menet ismét rákezdett havazni  és a később halkuló hóesésben bandukolva, Püspök Úr szentbeszédének hatása alatt, - ahogy az már lenni szokott, - az ember a maga parányi kis múló életének tanúságára, elkezdtem szálazni a felteendő kérdéseket: mi végre is vagyunk hát ezen a világon?

Az erősödött meg:

- mindazt, amiről önként lemondotok, százszorosan visszakapjátok

- az a sok ész (!) a morális döntések kényszere alól nem  ment fel.

Úgyhogy : csak LEGYEN MEG A TE AKARATOD URAM!

És majd egyszer a "Dunakeszi Havasokban" , a kis bizánci stílusú bazilikában, itt valahol, folytatjuk…

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum