Sunday letters

„Ami a szívemen, a számon!” – gyakran dicsekszik az ember, szókimondását fitogtatva, olyankor is, amikor bizony butaságokat beszél, vagy éppen meggondolatlanul fecseg… „Ami a szívemen, a számon” – fontos követelmény, csak éppen félreérthető. Mint ahogy az ellentéte is: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” A nyílt, egyenes beszéd nem azt jelenti, hogy minden önkontroll nélkül tüstént a másik arcába vágjuk mindazt, ami első pillanatban a lelkünkbe tolul. Olykor ajánlatos a nyelvet fékezni, mérlegelni: az igazság vagy csak a puszta indulat késztet-e arra, hogy gátlás nélkül nyilvánuljunk meg. A sértő fogalmazás nem őszinteségünk, hanem bárdolatlanságunk jele… A bensőnkben képződő, hirtelen, fésületlen vélemény gyakran kíméletlenül leegyszerűsített: „micsoda marhaságot dumálsz!”, „de ronda ez a cipő!”, „Milyen alávaló gazember, aki…?” Jó, ha működik a szelídítés, a szűrés, úton a száj felé, hogy ami elhangzik, igaz maradjon, mégse sebezzen: „Szerintem nem úgy van, ahogy mondod”, „ez a cipő nem az én ízlésem”, „Számomra taszító, ha valaki…” A tapintat, a stílus még nem változtatja meg a közlendők tartalmát, nem torzítja hazugsággá. Mert eredetileg „ami a szívemen, a számon” követelménye azt célozza, ne legyen hasadás gondolatunk, érzésünk és az elhangzó szavaink lényege között. Igen vagy nem – helyes, ha beszédünkből határozottan, világosan kitetszik. Csak a hogyannem mindegy. Egyébként is, jobb, ha árnyaltabban értelmezzük a közmondásokat. A helyzet szabja meg, mikor, melyik érvényes. „Ne szólj szám, nem fáj fejem!”, a gyáva ember menlevele, ha olyankor lapít, amikor valaki érdekében színt kellene vallania. Okos óvatosság azonban, ha két szitkozó, marakodó fél közé nem állunk be fröcsögő harmadiknak vagy kéretlen békebírónak, és józan önmérséklettel elfojtjuk feltűnési viszketegségünket, amely arra ösztökél, hogy mindig-mindenbe kotyogjunk bele, csak azért, hogy hallassuk a hangunkat… Vannak esetek, amikor hallgatni valóban arany, de bizony vannak esetek, amikor viszont hallgatni bűn… Mindenre ráhúzható, abszolút érvényes magatartási formát nem igen találunk. Victor Hugo „A nyomorultak” c. regényében a soha nem hazudozó apáca – hogy megvédje a menekülő Jean Valjeant, bizony hazudik. S bizony akkor vétkezett volna, ha kötelező fogadalma szerint, az igazat mondja, útba-igazítja az üldözőket… Bánjunk hát csínján a nyelvünkkel. Nem kell mézbe mártani, de méregbe sem! Használjuk felelősséggel Isten egyik legnagyobb ajándékát: a beszédet.

Jókai Anna, 2000

Forrás: dia.hu, fotó: Liderina via Getty Images

Nyíregyházi Egyházmegye