Új élet a Koleráson – a Magyar Krónika riportja

Hodász a messzi és egzotikus vadkeleten van, Nyírbátor és Mátészalka között, ott, ahol az út is három számjegyű, mondatnám, hogy ahová a madár se jár, de ez nem lenne igaz, mivel láttunk arra villanypóznán fészkelő gólyákat. Csak a közútkezelő nem jár arra ötven éve. Járt viszont egy papi személy, bizonyos Sója Miklós, akit, ha a helyi cigányokon múlna, már szentté, de legalábbis boldoggá avatott volna a klérus. E görögkatolikus papot huszonkilenc évesen vetette Hodászra a Jóisten és a nyíregyházi püspök akarata 1941-ben, hogy meglelje ott élethivatását: cigánymissziójával (egyházi körben pasztorációnak is mondják) megnyissa a helyi közösség előtt a lelki, az intellektuális és ebből következően az egzisztenciális felemelkedés lehetőségét.

De a szaknyelvi kifejezéseket félretéve világosabb képet nyújt a dologról Sója Miklós saját naplótudósítása:

„1941-ben Dudás püspök Hodászra helyezett. Nem tudta azt a püspököm, hogy ottan cigányok is vannak, én se tudtam. Csak egyszer elvetődtem a cigánytelepre megérkezésem után nem sokára. Majdnem gyökeret vert a lábam a bámulattól, amikor megláttam a rettenetes szenny­tengerben a földbe ásott kunyhók össze-vissza sokaságát. Mint afféle Kolumbusz-féle felfedező felkiáltottam magamban: de hiszen ez a sziget nincsen rajta a püspöki térképen!

Egy tágasabb falusi portának is alig elégséges területen tömérdek tákolt, düledező kalyiba, földbe ásott kunyhó éktelenkedik, belül egymás hegyén-hátán emberek, ruha jóformán csak némelyiken. Az egész telepen nincs egyetlen kút, egyetlen WC sem.

Első látogatásomkor megállapítottam, hogy ha ezeket is embereknek veszem, akkor engem nem 1500, hanem 3000 emberhez küldtek. Megengedték, hogy néhány kunyhóba benézzek. Fejemet mélyen meg kellett hajtani, hogy beléphessek, óvatosan lefelé lépve jutottam a pince mélyére, ahol ömlesztve éltek s csak némelyiken volt egy-egy darab ruha. A szegénység, éhínség, tisztátalanság, a meztelenség, a bűn látszott rajtuk.”

Lakatos Sándor, az ottani cigány közösség mai vezetője (amolyan vajdaszerű tekintély) arról mesélt nekünk, hogy az ő szülei annak idején analfabétán, piszkosan és meztelenül rohangászó kisgyerekként mentek oda kíváncsiskodni ahhoz az árokpartról figyelő törékeny, szemüveges, fekete reverendát viselő ismeretlenhez, aki szokatlanul kedvesen elegyedett velük beszélgetésbe. Abban maradtak, hogy másnap is eljön hozzájuk, és így is lett. Jött harmad- negyed- és sokadnap is, lassacskán részévé vált az életüknek. A purdék nyomában odaszivárogtak a felnőttek is hallgatni a szép, istenes szavakat és egyéb okosságokat, mígnem észrevétlenül mély bizalom és tisztelet légköre alakult ki a reverendás ember körül.

Hodász görögkatolikus község, melynek cigánylakta részét Kolerásnak hívták akkoriban. Azért így, mert a falu vágóhídjáról az itteni dögkútba hordták a hulladékot, ami irtózatosan büdös volt, és ne akarjuk tudni, olykor miből főztek a cigányok…

Cigány hiszekegy

Sója Miklós a Koleráson valódi misszionárius volt. Tanította a „vadembereket” az ábécére, a tisztálkodás alapjaira és az illő viselkedésre: a köszönésre, az ocsmány beszéd tilalmára, a késsel-villával evésre, a fogmosásra, a vitás kérdések civilizált rendezésére, egyszóval minden olyanra, amitől kultúrembernek mondhatja magát, aki az. Egyben „jogtanácsos” is volt. Hivatalos iratok, kérvények megírásához hozzá fordultak, sőt sokszor alkalmi bíróként tett igazságot, miközben egyháza hitbéli és erkölcsi tanítását is apránként csöpögtette beléjük. Megkérdezték tőle egyszer, hogy a tízparancsolat nem lehetne-e kevesebb? „Hát, ha túl sok, akkor legyen csak nyolc! – ajánlotta –, de nektek kell megmondani, hogy melyik kettőt hagyjuk el?” Egyenként végigszavaztak a parancsolatokon, de amikor kiderült, még a Ne lopj! és a Ne hazudj! sem igazán elhagyható, kitört az egyik kamaszból az őszinte: „Ej, de ravaszul van ez megszerkesztve, csak hogy a szegínyember ne bódóguljon!”

Sója Miklós számára világos volt, hogy a cigányokat nem viheti be a magyarok templomába, mert az sem ezeknek, sem azoknak nem tetszene. A cigányok saját kápolnát akartak. Összefogtak, és fel is építették vályogból. A püspök ekkor (még) nem ismerte fel, micsoda eredmény ez, nem is jött el felszentelni, amit a megbántott hodászi cigányok máig felrónak neki. Sója atya szentelte fel, Lakatos Sándor nagyapja szavalt a toronyból, borjút vágtak, óriási vígassággal ünnepeltek. Miután a hodászi pap lefordította a szent liturgia szövegét a cigányok nyelvére, onnantól cigányul misézett:

Pátyáv, káj ánde jékh Déi, hi:

o szákosájkerdo Dád,

ko bárálgyász o cséri táj e phu,

száko sájdikimászke táj bisajdikimászke butya.

(értsd: Hiszek egy Istenben: mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak teremtőjében.)

Sója atya egyszerre szolgálta a magyar és a cigány gyülekezetet. A háború utáni ateista hatalom persze gyanakodva figyelte a „klerikális reakció” hodászi tevékenységét. Amikor behívták a tanácsházára, hogy kihallgassa az ÁVH, a megelőző estén búcsúmisét tartott a cigányoknak, és elmondta, hogy mire számít másnap. Reggel a cigányok felvonultak a tanácsháza elé, megvédeni a papjukat. Ezek után elmaradt a kihallgatás, ami bátorságot adott Sójának. Bemutatta, mi fán terem az abszurd humor: 1956 után a politikai vezetés rosszallotta, hogy Miklós atya elvonja a cigány fiatalokat a KISZ-től, ő erre válaszul létrehozta a Templomi KISZ-szervezetet, úgyhogy KISZ-gyűlés keretében tartott bibliaórát, és vitte a fiatalokat máriapócsi zarándoklatokra.

A cigánymisszió sikerének híre külföldre is eljutott, ami további védettséget jelentett. Az 1970-es évek elején még személyesen a pápa is küldött ezer dollár támogatást, amiből egy régi harangot vásároltak – a mai napig ez szól a templomuk melletti haranglábon.

A gyerekeik már főiskolára járnak

És itt ugorjunk egyet az időben, átlépve a jelenbe, tudniillik bár Sója 1981-ben visszavonult, utódai méltó módon folytatták művét. Amit ma látunk Hodászon, az maga a csoda. A nyolcvanas években épült új templom, mellette később idősek otthona együtt anyaotthonnal, óvoda, kultúrház.

Hodász központjában, a magyar templom melletti parókián fogad minket Kanyó Árpád parókus, aki négy éve szolgálja mind az önálló magyar, mind az önálló cigány egyházközséget. Bár folyékonyan még nem tud cigányul, a liturgia szövegét már ő is elsajátította. Manapság ő zarándokol el a cigányokkal Keresztfelmagasztalás ünnepén (szeptember 14.) Máriapócsra a kegytemplomba, ekkor van a hagyományos cigánybúcsú és cigány nyelvű Szent Liturgia. Kanyó atya nagy elődjéhez méltóan szintén meghozza saját áldozatát, hiszen tíz éve nem volt egyetlen szabadnapja, egyetlen szabadságos hete sem, az ő ajtaja is mindig nyitva áll a hívek előtt. A felesége, kisgyerekei ezt áldozatos szeretettel és türelemmel viselik, munkáját segítik. A túlterheltség oka, hogy régen egy parókusra jutott egy káplán és két kispap is Hodászon. Most, a paphiányos világban viszont csak egyetlen kispap volt a segítségére, az is csak tavaly.

Megmutatja a cigánytemplomot, amely ikonosztáz hiányában belül inkább római katolikus templomhoz hasonlít. A falnál kis színpad magasodik, ide ülnek a zenészek, a kántor, mivel itt orgona helyett gitárkísérettel folyik az éneklés. A templom telkén áll az idősek otthona, emeletén az anyaotthon. Az idősek közt vannak cigányok és nem cigányok is. Kis szobák nyílnak egy folyosóról, bennük ágyak, ágyakon fekvő emberek változó állapotban. Aránylag nagy a zsúfoltság, némelyik szobában ketten, hárman is vannak, de akad, akinek saját szobája van. Feltűnik, hogy senki sem panaszkodik, a hogylétre vonatkozó kérdésre többnyire pozitív a válasz. Általában testileg, szellemileg leépült emberek vannak itt.

Az ápolóknak nincs könnyű dolguk. Utóbbiak is döntően helyi, vagy a szomszéd Kántorjánosiból való cigányasszonyok, akik nem titkolják, hogy az egyház emelte fel, iskolázta be őket, így lettek szociális gondozók. Balázs Attiláné arról mesél, hogy demenciában szenvedő édesapja ápolása kapcsán érezte meg, hogy neki ez az élethivatása. Levelezőn érettségizett, utána elvégezte a megfelelő szak­ápolói iskolát. Kolléganője, Drescher Miklósné is hasonlóról számol be, ő is a cigánysoron nőtt fel, tizenöt évesen férjhez is adták, a tanulás révén mégis sikerült a kiemelkedés. Ami a legszebb, hogy az ő gyerekeik már főiskolára járnak és diplomások lesznek – mondják büszkén.

Az emeleti anyaotthon egészen más világ. A kisgyerekeikkel ide került fiatal nők többsége családi erőszak áldozata. Köztük is vannak cigányok és nem cigányok, de a közös, hogy mindenkinél van a háttérben egy brutális férfi, aki elől menekülniük kell. Kósa Anita szakmai vezetőtől megtudtuk, hogy az ide került nők sokszor pszichológiai, életvezetési segítségre szorulnak, és nagyon nehéz számukra megteremteni az újrakezdés lehetőségét.

A látottaktól kissé letörve hagyjuk el a szociális intézményt, ahonnan az óvodába vezet az utunk. Itt sokkal vidámabb kép fogad. Az új, világos, tágas óvoda kifejezetten pazar, bármelyik település elfogadná magának. A gyerekek és az óvónők többsége természetesen helybéli, de akiknek lennének negatív sztereotípiáik a cigánysággal kapcsolatban, azok itt kellemesen csalódnának. Jól ápolt, jól nevelt gyerekek épp ebéd utáni csendes pihenőjüket tartva szunyókálnak. Rend és tisztaság mindenütt, a falakon színes, gyerekes falfestmények. Az intézmény egyházi fenntartásáról csak az árulkodik, hogy az egyik társalgóban szentek képei sorakoznak gyerekmagasságban a falon. Óvodásként rajtuk tanulják meg, melyik bácsi és néni mi jót tett, amitől szent lett, és miről lehet őt felismerni – tudjuk meg a vezető óvónőtől, Csűrös Józsefnétől. A négy évtizede a pályán lévő intézményvezető nagy butaságnak tartja az egész szegregációs vitát. Mint mondja, csak azok beszélnek ilyenekről, akiknek fogalmuk sincs a pedagógiáról, és csak távolról láttak hús-vér cigánygyereket. Különbözőségüknek megfelelően szerinte igenis más szakmai módszerekre, sokszor egyéni bánásmódra van szükségük, hiszen közöttük is óriásiak a különbségek. Nagyon nem mindegy, ki mit hoz hazulról. Az esetleges nevelésbeli hiányosságokat fokozatosan pótolni kell óvodáskorban. A gyerekeken is lemérhető, hogy Hodászon egyszerre van jelen a tanulatlanságból fakadó mélyszegénység és a műveltségen át vezető felemelkedés.

A felemelkedés lehetősége

A modern óvodaudvarral határos szomszéd épület, a Közösségi ház nemrég készült el holland támogatással. Az udvart finom illat tölti be: bográcsban rotyog a pörkölt, a kemencében sül a ropogós hús, körben helybéli, jól öltözött férfiak. Vendég jön este, valamilyen helyi potentát, őt várják.

Odabenn, az irodájában Lakatos Sándor fogad, aki szemlátomást az itteni cigányság első számú tekintélye, vezetője, egyben a mindenkori pap legfőbb támasza az intézmények vezetésében. Tanult, elkötelezett, mélyen hívő ember. Itt nőtt fel, kifogyhatatlan a Koleráshoz kapcsolódó történetekből. Tőle tudjuk meg, hogy ma már Hodász második legnagyobb munkaadója a görögkatolikus egyházközség a maga intézményeivel.

Büszke rá, hogy ebben a közösségben óriási az átalakulás üteme, a régi rossz hagyományok is megszűnőben vannak. Egy ideje már nem kell a lányoknak tizenöt évesen férjhez menniük, ellenben nagyra értékeli a közösség, ha valaki tovább tanul, szakmát, sőt diplomát szerez. Tavaly hat itteni lányból lett diplomás óvónő, a fiúk közül pedig már van jogász, közgazdász, van, aki jegyzőként dolgozik, sőt néhányan a Hittudományi Főiskolára járnak. A cigányság villámgyors átalakulásban van, a felemelkedés lehetősége erősen motiválja a fiataljainkat – taglalja.

– Mi pedig segítjük őket: ösztöndíjat szerzünk, és az intézményeink munkaerő-szükséglete szerint eleve adott pozícióra képeztetjük őket. Az a fő, hogy Isten szeret és támogat minket, erőt és rengeteg lehetőséget biztosít hozzá nekünk, amit mi azzal tudunk meghálálni, hogy az ő parancsolatja szerint élünk.

A riport megjelent a Magyar Krónika 2018/6 júniusi számában.

Szöveg: Bertók T. László/Magyar Krónika, fotó: Vogt Gergely

Nyíregyházi Egyházmegye