Sunday letters

Az ember fia-lánya alighogy a csipáját reggelente kinyitja, szalad az ablakhoz, a saját szemével meggyőződni, igazat jósolt-e a meteorológia. Milyen idő van? Hiszen e szerint öltözünk, s néha a programjainkat is megszabja. Van, akinek a kedélyén is uralkodik az időjárás: földerül a lelke, ha kék az ég, s elborul, ha odakünn minden szürke. Gyakran becsméreljük a hideget is, a meleget is, utáljuk a szelet, és a havazástól félünk. Szenvedélyesen ítélkezünk éppen aktuális kényelmi szempontunk szerint. Így aztán nehéz az időjárásról tárgyilagosan szólni. Aki éppen nyaral, az a kánikulának, a hétágról sütő napnak örül, aki viszont a szabadban vagy kemence mellett dolgozik, ugyanettől szenved. Az egyik ember annak drukkol, hogy jöjjön már egy-két felhő, s hozzon enyhülést, a másik meg annak, hogy a nyár minél tovább tartson ki. Ha három napig esik a májusi eső, boldog a gazda, elégedett a mezőgazdaság, a városi lakos viszont bosszankodik. Aki síelni szokott, a havat alig várja. Aki a pesti utcán közlekedik és a kocsiját a szabadban tartja, legszívesebben sose látna hópelyheket. Ami itt sár és latyak, megbénult közlekedés – az odakünn a földeken takaró védelem, s kristályos gyönyörűséggel ropog a talpak alatt.

Az enyhe tél kevesebbe kerül, mert kevesebbet kell fűteni – de az influenzának, a vírusoknak nagyobb esélyt ad. A kövön háló hajléktalannak ellenség a tél, míg másoknak báli szezon, romantika. Hóember, hógolyó, ródli… Igazságosabbak vagyunk, ha nem általánosítunk, miközben lelkendezünk vagy panaszkodunk. A valóban szörnyű idő ritka: nyaktörető ólmos eső, áthatolhatatlan köd, szélvihar, szökőár, tájfun, orkán, ciklon, hurrikán, csúfolódó becenevekkel szelídítve, vagy a vízárasztó roppant hatalmak! Mintha büntető szellemi erők szabadulnának fel, mintha figyelmeztetnék a mértéktelenül gőgös emberiséget: vannak erők, amelyek előtt a legfejlettebb technikájú civilizáció is megadásra kényszerül. Ha sorsunk megkímél az effajta csapástól, jobban és alázatosabban tudjuk élvezni a mindennapjainkban megnyilvánuló, akár szeszélyes időjárást is. Talán eljutunk odáig, hogy kifejlesztjük magunkban – e téren is – az empátiát, a beleélés képességét más ember helyzetébe, nem azt kiáltjuk világgá, hogy pocsék idő van, hanem csak annyit szólunk, azt is halkan: „Én nem szeretem ezt az időt.” Tudatában annak, hogy valahol-valaki éppen ebben a percben éppen ezt az időt áldja. Nekünk, Európa közepén nagy ajándék jutott: készülődés a fehér-ezüst télben, újraszületés a kék-zöld tavaszban, kiteljesedés a piros-sárga nyárban és begyűjtés az arany őszben. Éljük át mindegyiket szeretettel!

Jókai Anna, 1998

Forrás: dia.hu, fotó: Thinkstock

Nyíregyházi Egyházmegye