Vasárnapi levelek – A várakozás varázsa

Augusztus végén a nyár megadja magát. Valahogy belefáradunk az igyekezetbe, hogy csakazértis, mindenáron, a lehető legélvezetesebben nyaralással töltsük az időt. Szinte várjuk már a „normális” hétköznapokat, amikor végre elintézhetjük folyamatban lévő ügyeinket, a hivatalok, mesteremberek ismét teljes kapacitással működnek; amikor fogorvosunk, háziorvosunk a szabadságáról visszatér, hogy kényszerűen elhanyagolt bajainkat meggyógyítsa… A közelgő szeptember jelentőségét az érzi különösen felfokozottan, akinek az iskolához így-úgy köze van. A szülőnek az iskolakezdés üröm is, öröm is. Öröm, mert végre lesz a gyereknek gazdája a munkás hétköznapokban: nem kell attól félni, hogy napközben elbitangol vagy baleset éri… de ugyanakkor nagy gond a tankönyvek, tanszerek, cipő-ruha, az ilyen-olyan befizetések… a szeptember bizony sok családot lerongyol! A tanuló – még a lustábbja is – némi várakozásteli izgalmat érez: jön-e új tanár, mi történt a nyáron a haverokkal, jobban sikerül-e majd ez az év…? Én visszaemlékszem, élénken, a saját diákkoromra: az ünnepélyes papírboltba-vonulásra, a válogatásra a ceruzák és füzetek között, a bársonypárnába ágyazott körző titokzatos eleganciájára, és a terveimre, mit és hogyan fogok majd csinálni… Alig vártam, hogy a tankönyveket a kezem közé kaparintsam: beleszagoltam a lapokba, a friss nyomdaszag kedvenc, ösztönző illataim közé tartozott… Nekem a tanév mindig sokkal érdekesebb volt, mint a játszópajtások nélkül eltöltött unalmas szünidő. Mi tagadás, szerettem iskolába járni. Ilyenkor, augusztus végén, már javában működött a fantáziám – ó, gyönyörűséges várakozás, persze, mindig több, mint ami beteljesült. Kis-elemista koromban sok megalázás ért, a kézírásom miatt, ez idő tájt a „juszt is megmutatom” zavart az iskolába, később a sikerélményre áhítoztam, amit a magyarórák nyújtottak, no meg a színjátszó-szakkör… Ma is bennem van az a szomorú hangulat, ami akkor fogott el, amikor a jeles érettségi vizsgám után megálltam a gimnázium kapuja előtt. A társaim szétszéledtek, hirtelen, minden ünnepélyes búcsúzkodás nélkül. Valami lezárult az életemben. Igen, szerettem tanulni, de még inkább tudni. És tanítani is szerettem – ilyenkor van is egy parányi nosztalgia bennem. Pedagógustársaimra gondolok, igyekszem aggodalmaikban, reményeikben osztozni. Minden tiszteletem azoké, akik évente megbirkóznak a folyton-folyvást változó kívánalmakkal. Őrjítő! A „bőség zavara” is kellemetlen, hacsak a legjobb kiválása után végre el nem nyugszik a kínálatból, ami felesleges! Az a tanár, tanító-óvónő, aki június táján nem sóvárogja agyonhajszoltan a szünidőt, nem őszinte ember. De az a pedagógus, aki szeptember közeledtén nem érez semmi teremtő nyugtalanságot – nem való a pályára. A szeptember nem a csüggedés hava – hanem nyújtózás után az ébredésé, a lebegés után a pezsgésé.

Jókai Anna, 1999

Forrás: dia.hu, fotó: Stock Photo

Nyíregyházi Egyházmegye