The Beheading of St John the Baptist

Énekünk ezzel a gondolattal kezdődik: „Dicsőségteljes az igaznak emléke.” Az egyház nyilván bölcs megfontolással adta a „dicsőségteljes” megtisztelő jelzőt Keresztelő Jánosnak. Az okokat keresve talán a kezdetekig lehet visszamenni: születését éppúgy Gábriel angyal adja hírül (Lk 1,13), mint Jézusét. Láthatjuk azt is, hogy János már magzati állapotban az Úr választottja volt: felujjongott édesanyja, Erzsébet méhében, amikor a Mária méhében hozzá érkező Jézussal találkozott (Lk 1,41). Ő volt az, aki a megtérés hirdetésével és a bűnbánati keresztséggel előkészítette az Úr útját (Lk 3,3). Sőt, a legnagyobb megtiszteltetésben részesült: megkeresztelhette Jézust (Mk 1,9–11). Mennyire dicsőségteljes dolgok ezek! S János mégis alázatos tudott maradni. Jézussal való viszonyát az irányította, hogy „neki növekednie kell, nekem kisebbednem” (Jn 3,30). Milyen jó lenne, ha mi is ilyen dicsőséges emléket tudnánk magunk után hagyni!

Tropárunk másik gondolata már az ünnep lényegére irányítja a figyelmet: János „az igazságért vértanúságot szenvedvén” ragaszkodott Istenhez és az ő bűnt tiltó parancsához. Tudta, hogy életével fizet, mégis megkorholta Heródest a házasságtöréséért. Szemébe mondta: „Nem szabad testvéred feleségével élned” (Mk 6,18). De hát ő ilyen volt! Nem hajlott el az igazságtól, nem volt „széltől lengetett nád” (Mt 11,7). Ezért tudta Jézus – mint egyenes embert – példaképként állítani a hozzá követségbe jövő emberek elé: „Bizony, mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11). Mert János olyan igazi próféta volt, aki vállalta az isteni igazság hirdetését, nem úgy, mint az álpróféták, akik csak jó hírekkel csiklandoztatták az emberek füleit. Ám ő nem lett ilyen öntelt. Sőt, az evangélium tanúsága szerint ismét rácsodálkozhatunk arra az alázatára, amellyel Jézushoz hasonlította magát: „Jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani” (Lk 3,16). Milyen jó lenne, ha mi is mindig hűségesek tudnánk lenni Isten törvényeihez!

Egyházi évünk utolsó nagy ünnepe arra buzdít bennünket, hogy vállaljuk fel az igazsághoz való ragaszkodást, még akkor is, ha ezért netán hátrányt szenvedünk (a vértanúság valamilyen szintjén), mert így számíthatunk arra, hogy jó emlékezetünk marad az emberekben, talán még dicsőséges is!

A cikk megjelent az Új Ember című hetilap 2018. augusztus 24-i számában. 

Szöveg: Ivancsó István

Nyíregyházi Egyházmegye