Vasárnapi levelek – A plakátember

A lépcsőház, a kapualj telis-tele van cédulákkal, színes prospektusokkal, a szomszédok azzal szórakoznak, hogy egymás levélládáiba dobálják a különböző nyomtatványokat – úgyhogy a láda nyílásán bekukucskálva sose lehetsz benne biztos, a várva-várt levél érkezett-e meg, vagy csak teletömték hirdetéssel. Vajon kifizetődő-e a reklámnak ez a fajtája – vajon nem kár-e az egyre drágább papírért, ami aztán zutty, megy a szemétbe? Hát persze, ha a hirdető gátlástalan, talán bejön a maga haszna. Ha azt ígéri: tíz százalék kedvezmény annak, aki a cédulát bemutatja, aztán kiderül, hogy humbug, sőt a „kiszállás” ténye ezer forint, minden megkezdett óra az ilyen-olyan készülékjavításnál plusz kétezer-ötszáz forint, akkor is, ha semmi anyagköltség nincs és csak egy csavart kellett három perc alatt meghúzni… S számla persze sehol, csak a cinikus megjegyzés: ez esetben még huszonöt százalék… Jó bornak nem kell cégér, a közmondás így tartja. De hát a kínálat ilyen bőségében sajnos, kell. Kell az információ, mit, hol és főleg mennyivel olcsóbban… De nem ilyen mindent elborító áradatban és néha orcátlanul valótlant ígérve. Ez a rikító pazarlás azonban csak bosszant. Ami részvétre indít: a metróállomásokon, az utcasarkokon álldogáló többnyire vagy nagyon fiatal vagy nagyon öreg emberek látványa, ahogy nyújtogatják a szórólapokat, szinte könyörögve: vegyük már el, s csak valahol odébb dobjuk el gombóccá gyűrve… A hetvenes években Bécsben találkozhatott a magyar turista a becsalogató magyar fiúval, aki egy-egy olcsó boltot ajánlgatott, s készségesen el is kalauzolt oda. Emlékszem, szánakoztam rajtuk, ez hát a karrier, nyelvtudás, szakma nélkül!

Lám, mivé lett ez az „ott még a kerítést is kolbászból fonják” álma! Most már elég kilépni az utcára, itt, Budapesten. Én engedelmesen tartom markomat, hiszen tudom, az ácsorgónak fontos, hogy minél előbb túladjon a rábízott adagon. Zsebre gyűrök mindent, s csak otthon dobom a kukába. Mosolygok a koromhoz és nememhez egyáltalán nem illő invitáción: peep-show-ba, nightclubba és a különböző kiárusítások „szinte ingyen van” szlogenjén. Már nem ugrok be a kirakatoknak: cipő kétezer forinttól, hangsúly a tól-on van, ami ugyebár lehet tizenkétezer is, az egy-két pár túl kicsi vagy túl nagy valóban kétezres mellett… Rajtam ne múljon, gyerekem, vagy kedves öregem, ide azzal a papírfecnivel! Nem tudom, van-e szórólap-szórási ellenőr. Akit azért fizetnek, hogy a „munkavállaló” nem süllyeszti-e el egycsomóban az egészet? Nem kellemetes foglalatosság, fagyban, szélben, egész nap mechanikusan nyújtogatni… Ennél megalázóbb csak a szendvics-ember sorsa. Amerikában a feketékre és a bevándorlókra szabott munka volt ez: két táblát a nyakukba akasztva rótták az utakat, elölről-hátulról közölve a világgal, mi a finest, mi a newest… Társadalombíráló filmeken láttunk ilyet. Ma már nem kell ehhez moziba menni. Csoszogó, kopott sarkú, sáros nadrágszárú bácsikák és kismama-cipős idős asszonyok nálunk is nyakukba vették a táblákat, ősszel a Váci utca elején találkoztam egy óriási, henger alakú, papundekli foggal. A személy, a henger belsejében élő hirdető-oszloppá változott. Egy szemfüles fogorvos ötlete volt: a redves fogon cím, rendelési idő…. A gyerekek nagyon viccesnek találták, mint egy mesefigurát. Íme, az új kor: mi minden lehet még, ha nem vigyáz maradék méltóságára az ember. Be vagyunk bizony szorítva sokan két tábla közé: elölről a reménytelenség, hátulról a csalódottság fogott satuba. De középen mégiscsak mi vagyunk: a cselekvő ember. Rajtunk is múlik, mi lesz az arcunkra írva, és a hátunk miről árulkodik. Akaraterő és egyenes tartás, a jövőnk ezt szorgalmazza.

Jókai Anna, 1998

Forrás: dia.hu, fotó: Bloomberg / Europress / Getty

Nyíregyházi Egyházmegye