Sunday letters

A kérés természetes emberi gesztusa el is torzulhat. A bűnös kérés legvégletesebb formája, amikor az Istennek szóló fohászba csempésszük bele ártó szándékainkat: „Add Uram, hogy az ellenségem kitörje a bokáját”. Enyhébb változatban: „Büntesd meg, amiért bántott!” Vagy éppen mohó önzésünket kívánnánk magas isteni segédlettel kielégíteni: „Tedd, hogy ne sikerüljön neki, egyedül csak nekem…” A legnagyobb félreértés, visszaélés, ha az imát így megalázzuk – azt kérjük az igazságos Örökkévalótól, hogy igazságtalan legyen és alantas, változékony célokat szolgáljon. Hiba – ha nem is bűn – csip-csup apróságokat kérni, s nem méltó az emberhez az sem, ha csereüzletet ajánl kedvenc szentjének, mondván, „ha megteszed Szentantalka (már a becézés is primitív!), ennyit meg ennyit dobok a perselyedbe…” A betegek, a nagy bajba, válságba jutottak könyörgése viszont eljut – ebben szilárdan higgyünk, de bármily nehezünkre esik is, hozzá kell tennünk: „mindazonáltal ne az én akaratom…” Az erő, a dolgok viselésére nyerhető erő az, amit szüntelenül kérnünk kell, amiért zörgetni kell azon a bizonyos ajtón, mert erre van ígéret, és a találkozásra is. A rögtön-jóra fordulás, a szerencsés azonnali változás ritka, hiszen ami történik velünk, nem véletlenül történik – talán éppen ez vagy az a fájdalom, megpróbáltatás szükséges egy későbbi jóhoz, egy szellemi felismeréshez. De miközben bizalommal imádkozunk, magunk sem lehetünk teljesen passzívak: „Segíts magadon, Isten is megsegít” javallja a népi bölcsesség, ma már számítanak a tudatos lélek közreműködésére az égi hatalmak…

Mindent megtenni, ami az emberen múlik és hozzá-kérni, ami nem az emberen áll – ez az út ma a leghitelesebb.

Egyik-másik kérés – egymás közt – csak álcázza magát kérésnek, voltaképpen zsarolás. „Gyere haza hétre, ha még itthon akarsz találni.” „Ne barátkozz ezzel a fiúval, mert szívrohamot kapok.” „Add ide az új blúzodat, különben beárullak!”

A feltételekhez kötött kérés mindig gyanús, mint ahogy gyanús a feltételekhez kötött teljesítés is: „Ha megteszed nekem ezt, én megteszem neked azt…” – ez a „kéz kezet mos” piszkos ideológiája. Ez az ál-kölcsönösségi viszony egész társadalmakat, hivatali rendszereket átitathat, a „kiegyenlített szívességek”, amelyek mögött nincs valódi érdem, érlelik a korrupciót. De aki kér valamit a munka világában, s erre érdemes, annak igenis segítsen az, aki helyzeténél fogva teheti, de ne kacsingasson viszontszolgálatra, ne kezelje tettét alkalmas időben behajtandó adósságként.

S mit tilos, erkölcsileg tilos? Kegyeket kérni, díjakat, kitüntetések után sóvárogni, kilincselni… az ily esetben jogos büszkeséget feladni. Ez esetben kérés nélkül kapni, öröm csak ebben van.

Jókai Anna, 1999

Forrás: dia.hu, fotó: Polyákné Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye