Vasárnapi levelek – Az udvariasságról

Gyermekkoromban és még fiatalságomban is szemben álltam az udvariassággal. Nehezen tudtak rávenni, hogy a felnőtteket előre üdvözöljem, hogy ne tegyek hangos megjegyzést a vendégek külsejére, hogy kérjem, amit szeretnék, és felszólítás nélkül is köszönjem meg, amit kaptam. Alig találkoztam olyan gyerekkel, aki magától, belső indíttatásból lett volna udvarias. Mintha ők ösztönösen éreznék, hogy a sztereotip, betanított udvariasság kevés, s néha ellentétes az igazsággal és az őszinteséggel. Hiszen ha udvariasan megdicsérünk egy rossz levest, egy pocsék verset, egy előnytelen frizurát, egy csicsás nyakkendőt, voltaképpen nem mondunk igazat. Mégsem lehetünk őszinteség ürügyén gorombák. A hallgatás is vélemény, mégsem sértő. S alig akad olyan helyzet, amikor nem volnánk képesek egy olyan apró részletet találni, amit hazugság nélkül, méltánylással kiemelhetünk az egészből. „Finom, puha ez a gomba, érdekes ez a verssor, szép a hajad színe, vidám ez a nyakkendő” – s elveinket nem éri csorba. Ugyanígy: ha mások kisebb hibáit elnézzük, tapintatosan, akkor segítünk nekik. Kialakul az emberek között egy megegyezésen alapuló udvarias viselkedési rendszer, ami megkönnyíti az életet – egy viselkedési rendszer, ami a történelmi változások folytán módosul, de mindig az a célja, hogy az ember és ember közötti viszony gördülékenyebb, simább legyen. A cselekvésbeli udvariasság általában a gyengébbet védi; az öregeket helyhez juttatjuk, a nőket előreengedjük. Ez utóbbi árulkodik arról, hogy valaha természetes volt, hogy a nő a gyengébb nem, ma már vitatható. Viszont számtalanszor tanúi vagyunk, hogyha férfi a főnök, a nő gyakorolja az udvariasságot. A kézfogások, bemutatkozások rendjében is a „rang”, a pozíció dönt. Így bizony megtörténik, hogy az udvariasság negatívba fordul: hízelgés, hajbókolás lesz belőle. A beosztott, még ha idős is, rohan a székért, bemászik az asztal alá az elgurult tollért, a kiszolgáltatott költő mézes-mázasan magasztalja a szerkesztő érdemeit – vagyis eltúlozzuk az udvariasságot, hogy ezáltal valami előnyünk legyen, vagy éppen megvédjük veszélyeztetett érdekeinket. A hízelgés sohasem önzetlen; az udvariasság azonban – kiegyensúlyozott formában igen. Igazi erénnyé akkor válik, akkor lép magasabb fokra, ha lassanként szívélyességgé, szívbéli jóindulattá alakul át, amikor nem azért viselkedünk embertársunk javára, mert így szokás, így illik – hanem mert így helyes. A kívülről diktált közmegegyezés belülről sugárzó személyes igény lesz; szeretettel, megértéssel hitelesített gesztus, több mint puszta modor; érvényes tett. „Legyen neked a jobb, barátom!”

Jókai Anna, 1999

Forrás: dia.hu

Nyíregyházi Egyházmegye