„Hálát adok neked, Uram” – jubileumi zarándoklat Máriapócsra

2018. október 6-án korán megszólal sok diáknak, szülőnek, pedagógusnak, dolgozónak az ébresztőórája a Szent Miklós Görögkatolikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumból. Útra készülődik mindenki. Megkenve a szendvics, összecsomagolva az elemózsia. Még egy utolsó puszi az otthon maradottaknak. „Majd Pócson találkozunk!” – búcsúzik a család.

A gondolataim messzire szállnak. Valahogy így lehetett Máriának is azon a reggelen, amikor szíve alatt a Kisdeddel elindult Erzsébetet meglátogatni. Igaz, őt biztosan nem az okostelefonja ébresztette, de az édesanyja készített neki ennivalót, innivalót az útra. Milyen lelkesen indulhatott? Szülei aggódva engedték el? Vajon épségben odaér? Izgalmas út állhatott előtte! Erzsébet már alig várta, hogy megérkezzen a kedves rokon.

Elindul a 88 fős menet Orosról. Kicsit még álmosan, komótosan, de mégis szívükben valami meghatározhatatlan érzéssel, hisz nincs szerintem olyan görögkatolikus, akinek ne verne kissé hevesebben a szíve, ha meghallja a bűvös szót: Máriapócs. Ez zakatol az én szívemben is. Rég vágyom arra, hogy újra menjek az én Máriámhoz Máriapócsra.

Még azért az otthoniakra gondolok. Felkeltek már a gyerekek? Megreggeliztek rendesen? Megtalálják a ruhát, amit kikészítettem nekik? Közben egy-egy ismerőssel örülünk egymásnak.

Érzem lábaimban a kilométereket. Lelkemben sokmindenkit viszek magammal. Férjemet, akivel Máriapócson mondtuk ki azt a bizonyos igent, akivel sokszor imádkoztunk a pócsi Máriához gyermekáldásért, s kaptunk ajándékba három csodás gyermeket. A gyermekeinket, rokonokat, a drága elhunyt szüleinket. Barátaimat, akiknek most igazán szükségük van Mária oltalmára, közbenjárására.

Nézem az arcokat. Vajon ők miért vagy kiért zarándokolnak? Az édesanya, aki talán gyermeke továbbtanulásáért aggódik, a tinédzser, aki titkon abban reménykedik, hogy az a bizonyos nagy Ő is eljött zarándokolni és pont most fog megtetszeni neki. Az édesapa, aki el nem árulná, de a feleségét és a gyermekeit félti a legjobban a világon. A feleség, akinek talán betegen otthon maradt a férje és várják a csodás gyógyulást. A kollégák, akik talán azért, hogy a diákok megszeressék a tantárgyát, mert annyi klassz és érdekes dolog van benne. Mindennapi gondjainkat, keresztjeinket visszük, amit hála Istennek nem lát más, csak az Isten.

Haladunk. Minden kereszt egy-egy kisebb áldás, hisz megállunk, imádkozunk, pihenünk. Eszembe jut, hogy tényleg áldásnak érzem-e ezeket a kereszteket? Mennyit sírunk a keresztjeink miatt. De látom-e benne az újult erőt, hogy fussak a cél felé, hogy általa kicsivel jobb lettem? És újra csak Mária: mit érezhetett a keresztnél? Látott mindent. Csendesen sírt, mert neki is fájt. Velem is ott van a panaszaimnál, látja, amikor fáj és ha nem is mindig érzem, de oltalmazó palástjával engem is betakar.

Már kissé nehézkesek a léptek. Jön a fal: Pócspetri. Amikor már úgy érzem, nem bírom. Meglátni a pócsi tornyokat – felemelő. De tudom, kissé csalóka a látvány, van még néhány kilométer addig. Jönnek a csendben elmondott imák, a zarándokénekek, a kamaszok csotkit kötnek és megyünk, megyünk Máriához. A gyerekek lankadatlan lendülettel haladnak elöl. Porba rajzolnak apró kis vonalakat, szívecskéket, „Erre” útjelzőket. Jólesik látni a kedves gesztusokat. Milyen jó hozzájuk tartozni!

Vajon a 12 éves kis Jézus is ilyen vidáman, huncut mosollyal az arcán zarándokolt Jeruzsálembe a szüleivel?

Végre Máriapócs! Zúgnak a harangok, érkeznek a zarándokok, a 20 éves fennállását ünneplő nyíregyházi Szent Miklós diákjai. A zarándoklat végére az induló 88 fős csapat közel 200 lélekre duzzad, mint ahogyan a régi iskola is kinőtte már a falait.

Paraklisz zeng a teli templomban. Mindenki fáradt, de boldog. Hálásak vagyunk, hogy megérkeztünk, valakit vagy valakiket magunkkal hozhattunk Pócsra.

És ahogyan Mária, mi is visszatérünk házunkba, bízva abban, hogy egy picivel többek, jobbak lettünk. Talán még csodák is történtek velünk. Majd meglátjuk! Lesz miért újra hálával telten zarándokolni.

Szöveg: Szikora Csilla / Szent Miklós-iskola, fotó: Vajdicsné Keczán Ibolya

Nyíregyházi Egyházmegye