Before the Pope beatify Pope Paul VI

„Krisztus jelenlétének jelei, képmásai, misztériumai vagytok. Az Úr szentségei vagytok, azaz szent képmásai a világban, az Úr tükröződései, hiszen megjelenítitek, s nem rejtitek el emberi és isteni arcát. […] Az Egyház egész hagyománya elismeri, hogy a szegények Krisztus szentségei.” Ezekkel a szavakkal fordult VI. Pál pápa ahhoz a közel kétszázezer földműveshez és napszámoshoz, aki 1968. augusztus 23-án a Bogotától huszonöt kilométerre fekvő San José de Mosquerában gyűlt össze. A kolumbiai nincstelenek azért sereglettek össze az ország különböző területeiről, hogy részt vehessenek az első szentmisén, amelyet pápa valaha bemutatott a latin-amerikai kontinensen.

A beszédnek természetesen voltak előzményei. 1962. december 7-én Giacomo Lercaro bíboros, bolognai érsek felszólalt az ekkor már két hónapja folyó II. vatikáni zsinaton, s azt hangsúlyozta, egyre pontosabban látszik, mit kell a kor emberei elé tárni ahhoz, hogy megismerhessék „az Egyház belső titkát”. Lercaro bíboros, akit maga XXIII. János pápa buzdított a felszólalásra, mindenekelőtt Giovanni Battista Montini korábban elhangzott zsinati beszédének fontosságát emelte ki, majd arra tért rá, hogy története során a katolikus gondolkodás már bőségesen tárgyalt Krisztus két „egyházi misztériumáról”, az Egyház vezetésében és az Eucharisztiában megvalósuló jelenlétéről, s ideje, hogy a harmadiknak is figyelmet szenteljen: annak a ténynek, hogy Krisztus jelen van a szegényekben, s a katolikus közösségnek a szegények Egyházaként kell tekintenie magára. Később, 1963 őszén VI. Pál pápa arra kérte Lercaro bíborost, készítsen szakvéleményt arról, mennyiben képezheti tárgyát a zsinati dokumentumoknak a szegények és a szegénység egyháztani jelentősége. A bő egy évvel később elkészült szakvéleményből kiderült, hogy a zsinati atyák nem tartják kiemelkedő jelentőségűnek a témát, amely azután nem is vált hangsúlyossá a zsinati szövegekben. Az 1963-ban megszakadt szálat VI. Pál azonban öt évvel később Kolumbiában ismét felvette, azzal a campesinók előtt mondott szentbeszédében, amely nem tartozik pápasága legismertebb dokumentumai közé.

Érdekes módon a beszéd elhangzásának idején Lercaro bíboros is Kolumbiában tartózkodott, mivel a Bogotában tartott 39. Eucharisztikus Világkongresszuson pápai követként vett részt, s végig kapcsolatban is volt az országban tartózkodó pápával. A szegények legszegényebbjei előtt elmondott beszédét VI. Pál az eucharisztikus kongresszuson való részvétele (augusztus 22.) és a latin-amerikai püspökök nagygyűlésének megnyitása (augusztus 24.) között tartotta. Nemcsak a jelenlévők voltak nincstelenek, a helyszín, San José de Mosquera is szinte ismeretlennek számított, még a kolumbiaiak körében is. A különleges körülményeket különleges szavak kísérték. „Üdvözöllek benneteket, kolumbiai földművesek, üdvözöllek, latin-amerikai földmunkások!” – ezekkel a szavakkal fordult a pápa a jelenlévőkhöz, majd azzal folytatta, hogy ez a találkozás az „egyik legvágyottabb és legszebb pillanata” az egész útnak, sőt egész pápai szolgálatának.

A szöveg egyrészt szervesen kapcsolódik a II. vatikáni zsinatot lezáró nagy beszédhez, amelyben VI. Pál a Máté-evangélium 25. fejezetében szereplő elbeszélés, a Krisztust a szegényekben, a mezítelenekben és a börtönbe vetettekben szolgálók és nem szolgálók fölött kimondott ítélet kapcsán szólt az emberekhez és az Istenhez fűződő viszony összetartozásáról, másrészt a többi latin-amerikai megnyilatkozáshoz, amelyben a pápa azt hangsúlyozza, hogy a Latin-Amerikában uralkodó igazságtalanság láttán az igazságosságra támasztott igény a legelemibb követelménye a keresztény szellemiségnek: hogyan is létezhetne kereszténység ott, ahol elnyomnak, háttérbe szorítanak, megaláznak és elnémítanak embereket?

VI. Pál nem riad vissza attól, hogy párhuzamba állítsa Krisztus eucharisztikus jelenlétét és a szegényekben megvalósuló jelenlétét. „Az Egyház egész hagyománya elismeri, hogy a szegények Krisztus szentségei; kétségkívül nem azonosíthatók egyszerűen az Eucharisztia valóságával, de tökéletesen analóg és titokzatos módon megfelelnek neki” – fogalmaz a pápa. A Máté-evangélium 25. fejezete tükrében, teszi hozzá, maga Krisztus jelenti ki, hogy jelen van a szegényekben, a szenvedőkben, az éhezőkben és a betegekben. VI. Pál egészen megindító szavakat intéz a jelenlévőkhöz – és olvasásuk közben érdemes elképzelni azt a több tízezres, elgyötört tömeget, amelyet maga előtt látott: „Szeretett gyermekeim, ti Krisztus vagytok számunkra. […] Meg akarjuk találni bennetek a feltámadt és szenvedő Krisztust. Nem azért jöttünk, hogy alázatos tetszésnyilvánításaitokat halljuk, amelyek kellemesek és megindítóak, hanem azért, hogy tiszteletünket fejezzük ki személyetekben az Úr iránt, hogy tehát meghajoljunk előttetek, és elmondjuk nektek, hogy rajtatok keresztül fejezzük ki az Úr iránti szeretetünket.” VI. Pál egyértelművé teszi ugyan, hogy nincs lehetősége és hatalma a konkrét viszonyok és a tényleges társadalmi gyakorlat megváltoztatására, de támogatja a szegények ügyét, és mindig is bírálattal fogja illetni a gazdasági igazságtalanságokat. Egyik nagyszerű mondatát a Medellínben ülésező latin-amerikai püspökök is átveszik majd: „Most némán figyeltek, de mi halljuk a kiáltást, amely szenvedésetekből és a világ nagy részének szenvedéséből előtör.” Az egész beszéd alapján egyértelmű tehát, hogy az egyházfő szerint a szegényeknek nem csupán a felülről elrendelt evangelizálás befogadása a feladatuk, hanem tevékenyen részt vesznek a világ evangelizálásában (fogalmaz Kurt Appel bécsi teológiaprofesszor).

Legalább két megdöbbentő teológiai hangsúlya van annak, amit VI. Pál kifejt. Az egyik, hogy Krisztus egészen kézzelfogható jelenlétével számol a szegényekben, a másik, hogy perfecta correspondencia analógica y mística-t, tökéletes analóg és misztikus megfelelést feltételez a szegények és az Eucharisztia között. Ezzel összhangban a pápa olyan kifejezésekkel és szavakkal beszél a szegényekről, amelyek az egyházi hagyományban az Eucharisztia tiszteletéhez kapcsolódnak. Érdekes módon fordulatai és idézett szövegei Szent II. János Pál eucharisztikus dokumentumaiban is felbukkannak, így például Aranyszájú Szent János egyik homíliájának híres szakasza: „Meg akarod tisztelni Krisztus testét? Ne menj el mellette, ha ruhátlanul látod. Ne itt a templomban tiszteld meg őt selymekkel, hogy azután kívül, ahol ruhátlanul fázik, elmenj mellette. Aki ezt mondta: »Ez az én testem«, ugyanaz, aki azt is mondta: »éheztem, és nem adtatok ennem«, és »amit egynek a legkisebb testvéreim közül tettetek, nekem tettétek« […]. Mire jó, hogy az eucharisztikus asztalon arany kelyheket halmozunk, s közben ő éhen hal? Kezdd el táplálni őt, az éhezőt, s ha marad valamid, azzal ékesítheted az oltárokat is.”

Ettől a ponttól időben előre és hátra egyaránt különleges szálakat tudunk nyomon követni. Időben előre: a VI. Pállal egy napon szentté avatandó Óscar Romero kereken tíz évvel a San José de Mosquerában mondott pápai beszéd után úrnapi prédikációjában szintén párhuzamba állította egymással az eucharisztikus jelenlétet és az elnyomottak egyháztani jelentőségét. „Az Emberfia testének és vérének tisztelete a legkevésbé sem egyszerű, amíg ennyi támadás éri népünk testét és vérét. A Krisztus testének és vérének jelenléte iránti tiszteletből hitünk ezen ünnepén szeretnék helyet adni annak a vérnek és azoknak a holttesttömegeknek, amelyekhez országunkban és az egész világon gyilkosságok kötődnek” – ezek a megdöbbentő szavak mintha egyenesen VI. Pál mondatait radikalizálnák.

De időben visszafelé is érdemes haladnunk, egy olyan esemény felé, amely mintha szintén a peremére sodródott volna az egyháztörténeti emlékezetnek. 1965 novemberébe kell visszatérnünk, helyileg a római Szent Domitilla-katakombába, ahol a világ minden földrészéről negyven püspök gyűlt össze, hogy közösen ünnepeljék az Eucharisztiát, és prófétai erejű fogadalmat tegyenek. A később további ötszáz püspök által aláírt szöveget a már többször említett Lercaro bíboros nyújtotta át VI. Pálnak. A rendhagyó dokumentum aláírói arra tettek ígéretet, hogy a szegényeket állítják püspöki tevékenységük középpontjába, és maguk is egyszerű körülmények között élnek, lemondva a hatalmi jelvényekről és a társadalmi rangot kifejező címekről. Az úgynevezett katakombapaktum néhány bevezető megjegyzés után összesen tizenhárom pontban foglalja össze azokat a tennivalókat, amelyek az egyházmegyéiket az evangéliumi szegénység szellemében vezetni kívánó püspökökre várnak.

Az egyes pontok egészen apró részletkérdéseket (például a saját néven nyitott bankszámlákról való lemondást) éppúgy érintenek, mint egy olyan igazságos társadalmi rend kialakításának igényét, amely valóban megfelel Isten gyermekei méltóságának, vagy azt a felismerést, miszerint „a püspöki kollegialitás akkor felel meg leginkább az evangéliumnak, ha közösen az emberek nagy részét (az emberiség kétharmadát) szolgálja, azokat, akik fizikai, kulturális és erkölcsi szempontból nyomorban élnek, s ezért kötelezzük magunkat, hogy a szegény nemzetek püspöki karaival együtt sürgető projekteket valósítunk meg, lehetőségeinkhez mérten”. Hogy a VI. Pálnak átnyújtott dokumentum miért került az egyháztörténeti emlékezet valamelyik eldugott szegletébe, annak alighanem az az oka, hogy a több száz aláíró püspöknek nem a szándékuk nyilvános kifejezése és megjelenítése volt a célja, hanem elsősorban új gyakorlatot kívántak kezdeni.

Ma azonban azért is érdemes emlékezetünkbe idézni a szöveget, mert az aláírók senkivel, az Egyház egyetlen rétegével és tagjával szemben sem fogalmaztak meg bírálatot, nem marasztaltak el és nem igyekeztek kiszorítani senkit, hanem egyszerűen új kezdetnek kötelezték el magukat. És ki lepődne meg azon, hogy amikor arról beszélnek, a nemzetközi szervezetek szintjén is tanúsítani akarják az evangéliumot, magától értetődően hozzáteszik: úgy, ahogyan VI. Pál pápa tette az ENSZ nyilvánossága előtt?

Forrás: Magyar Kurír, fotó: S. Pang

Nyíregyházi Egyházmegye