Sunday letters

Valaha a taps fontos szerepet töltött be; mint a tetszésnyilvánítás egyezményes eszköze. Taps híján meg lehetett bukni egy-egy előadással, s fel kellett adni a politikai pályát, ha a beszéd hallatán senki sem verte össze a tenyerét. Olyannyira tudta ezt minden közszereplő, hogy ha nem volt biztos a sikerben, „klakőröket”, bértapsolókat szerződtetett, azt remélve, a taps a többiekre is átragad. A lóláb azonban rendszerint kilógott, a közönség ellenállt, s ha – még durvább manipuláció eredményeként – fizetett rendbontók fütyülték ki, dobálták meg paradicsommal a rivális primadonnát vagy a képviselőjelöltet, a dolog néha visszájára fordult: az emberi jóérzés azt a felet támogatta, akit igazságtalanul megaláztak. Manapság már a taps nem értékmérő. Illem kérdése lett a színházakban, nem a tetszés fokának abszolút jelzése. A csapnivaló produkciót is megtapsoljuk, a fülünk mellett visongó „huu”-kiáltások szelik át a levegőt, ez a divat, a „huu” és a lábdobogás, már csak nyilak hiányoznak ahhoz, hogy teljes legyen az ősmagyar-csatahangulat. Közben a szórványos taps megvastagszik, mintegy vezényszóra válik ütemessé – szinte sértő két-három meghajlás előtt abbahagyni. Nem sajnálom a művészektől az ünneplést, különösen nem, ha csapnivaló darabba kényszerülve kínlódták végig, maguk is, az estét. Résztvevő tapsot érdemelnek, a munkájuk, erőfeszítésük jutalmát, amiért a tehetségük a semmiből is képes valamit kihozni. Érdekes megfigyelni: a hatásvadász szereplő az adott pillanatban néha nyíltszíni tapsot kap, de a függöny előtti meghajlásnál már a taps erőssége nem különbözteti meg… a közönség kijózanodott. Az udvarias taps sosem marad el, a megszokás irányítja a kezeket. Mégis: amikor valódi siker születik, forró hullám önti el a nézőteret: kis csend, aztán a taps irányítatlan kitörése, a „tapsvihar”. Nem szabályos; fel-felcsattan, lelke van, s még a szem is párás lesz… ritka élmény.

Mihez kezdjünk azonban a show-műsorok tapsgépezetével? A vetélkedő résztvevője megmondja a nevét. Taps. Nahát, tudta! A technikai segítők teszik a mechanikus dolgukat. Taps. Nahát, képes rá! Forgat, kivisz, behoz – micsoda teljesítmény! Jön az úgynevezett „sztárvendég”. Sose láttam. Üdvözült taps. Még jó, ha nem „megasztárnak” nevezik. A stúdióban engedelmes tapsoncok ülnek. Kényelmes utasításra lelkendezni. Csak éppen hamis. Jó ízlésű, világos eszű közreműködő nem is örülhet neki. Adjuk vissza a rangját a szívből jövő, önkéntes tapsnak!

Jókai Anna, 1999

Forrás: dia.hu

Nyíregyházi Egyházmegye