A szexualitásban kifejeződő szeretet méltósága és szépsége – Cupich bíboros előadása Dublinban

Blase Cupich bíboros a testi szerelem, szexuális szeretet méltóságáról és szépségéről beszélt a családok világtalálkozója keretében rendezett pasztorális kongresszuson. Chicago horvát származású érseke, aki a Püspöki Kongregációnak és a Nevelésügyi Kongregációnak is tagja, bevezető beszédet mondott, amelyet két házaspár, illetve egy házassági tanácsadó szakember hozzászólása követett.

Cupich bíboros először is kiemelte, sajátos pillanatban zajlik a családtalálkozó Dublinban, amikor az Egyesült Államok egyházát és más helyi egyházakat is súlyos botrányok rendítettek meg. Rámutatott, az elmúlt egy évben szerte a világban számos közéleti szereplőt ért szexuális zaklatás vádja. Ez a jelenség is mutatja, hogy sokak számára problémát jelent a szexualitásuk és az intimitás egészséges megélése.

Az egyik vádlott azzal válaszolt a zaklatás vádjára: „Én egy erős szexualitású ember vagyok.” Ezzel azonban nem sikerült megmagyaráznia viselkedését, sem felmentenie magát. A kijelentése ellenben rámutatott egy olyan torzulásra, amely általában is érinti napjaink szexualitásról alkotott felfogását. A kulcsszó: „én”. Magáért és magáról beszél; a szexualitását elszigetelődve éli meg, hozzá tartozik, az ő élvezetéről van szó. És végül a szexualitása miatt lesz végtelenül magányos.

Ezekben az esetekben az emberi szexualitás eredeti dinamikája átalakul, egocentrikus vállalkozássá válik. Mint Ferenc pápa megjegyzi az Amoris laetitiában: „A szexualitás nem erőforrás, amelyet szabadjára kell engedni vagy el kell fojtani, hanem olyan személyközi nyelv, amelyben szent és sérthetetlen értékével komolyan veszik a másikat”(151).

Ironikus, de a napjainkat uraló „felszabadult szexualitás” valójában gyakran korlátozza és elszigeteli az embert – figyelmeztetett Blase Cupich. Egy jóval hitelesebb megközelítés szerint ezzel szemben a valódi erotika és szexualitás összeköti a két embert. A testi szerelem, melynek hatására az ember kilép önmagából, összehasonlíthatatlan méltóságot és szépséget hordoz. Az „elkülönült erotika” – melynek szélsőséges formájában a szexuális abúzus a hatalommal való visszaéléssel párosul – ezzel szemben elszigetel, ahelyett hogy összekapcsolna a másikkal, és megfoszt attól a szabadságtól, hogy az emberi lét teljességét élhesd meg.

Ferenc pápa három kulcsszót emel ki az Amoris laetitában: kommunikáció, önuralom, küldetés.  

Kommunikáció

Általánosan elfogadott, hogy a sikeres házasság, illetve a sebet hordozó házasság gyógyulásának legfontosabb alkotóeleme a kommunikáció. Hasonlóan fontos szerepet játszik a testi szerelem birodalmában.

Figyeljünk az Énekek éneke szavaira:

Csitt! A kedvesem íme, itt jön!
Szökken a hegyeken át, szökell halmokon keresztül! ... Te, galambom a sziklaüregben,
a kőszál rejtekében, hadd lássam arcodat,
hadd halljam hangodat!
Mert a te szavad édes, és oly bájos az orcád!
(Én 2,8;14)

Figyeljük meg, hogy mielőtt a szerelmesek egymásnak adnák a testüket, megosztják egymással vágyaikat, és kölcsönösen vágynak egymásra. Egymásnak mondott szavaik, egymás iránti vágyuk kifejezése összeköti őket. Ez különösen fontos egy olyan világban, ahol a szexualitás gyakran kihasználássá korcsosul, önjutalmazássá, melyben nincs intimitás, nincs összekapcsolódás. Ferenc pápa joggal hasonlítja erőszakhoz és manipulációhoz (Amoris laetitia 153–157). Az ilyen szexuális viselkedés nem fejez ki semmit, sőt: néma, hisz senkit nem köt össze senkivel.

Azok a párok, akik nyíltan kifejezik egymás iránti vágyukat, lehetővé teszik az összekapcsolódást, az egyesülést, az életadó intimitást.

A cölibátust, az önmegtartóztatást egészségesen megélőkre is igaz az, hogy szükségük van a másokkal való kapcsolódásra, a valódi emberi tapasztalat szintjén, megosztva egymással életünk örömeit és bánatait.

Önuralom

A keresztény spiritualitás és teológia történetében az érzékiségről általában negatív felhanggal szóltak, habár a trenti zsinat azt tartotta, az érzékiség nem bűn, hanem inkább a bűn „gyújtósa” (fomes peccati). Karl Rahner, a 20. századi német jezsuita teológus újraértelmezte az érzékiséget, arra vezetett rá minket, hogy spontán, önkéntelen vágyról van szó.

Rahner értelmezésében az érzékiség az a spontán hajlamunk, hogy megragadjuk a magunk számára, amit szeretnénk. Ez lehet morálisan semleges dolog is, például egy bizonyos étel, vagy a vágy, hogy kitűnjünk, hogy kiválóak legyünk valamiben. Azonban eltorzult formákban is megjelenhet, különösen a szexualitás terén, különösen ha két ember egyesülése helyett valaki megpróbálja önzően kielégíteni a maga vágyát.

Végső soron, jegyzi meg Rahner, az érzékiségnek is szüksége van a megváltásra, mint életünk oly sok dimenziójának. Kegyelem kell hozzá, és a mi együttműködésünk a kegyelemmel.

Ferenc pápa így ír erről az Amoris laetitiában: „Az érzelmek és az ösztön nevelésére szükség van, és ennek érdekében bizonyos korlátokat kell felállítani. A túlzás, az ellenőrzés hiánya és a megszállottság egy bizonyos élvezettel kapcsolatban végül elrontja és megbetegíti magát az élvezetet, és károsítja a családi életet. Végig lehet járni egy szép utat a szenvedélyekkel, ami azt jelenti, hogy egyre inkább az önátadás és az önmegvalósítás szolgálatába állítjuk azokat. Ez gazdagítja a családon belüli személyes kapcsolatokat” (148).

Szükségünk van önuralomra a családi élet más vonatkozásaiban is: a meccsnézés, egy hobbi, egy szórakozási forma, vagy egyszerűen egy okostelefon is el tudja szigetelni a családtagokat egymástól.

Küldetés

A harmadik szó, a küldetés már a publikus szférába visz minket; talán furcsállják is néhányan, hogy jön ez a szexuális szeretet témaköréhez. A házastársak közti szenvedélyes testi szerelem valóban nem a nyilvánosságra tartozik; szent tartózkodás és szemérem övezi a kapcsolatnak ezt az intim, központi vonását. És mégis: ez a testi szenvedély megerősíti és energiával tölti el a házaspárokat; az átalakító szeretet jelenlétét jelzik a világban. Kapcsolatuk egyébként rejtett szenvedélyes dimenziói mégiscsak megjelennek tanúságtételük és tevékenységük révén a világban; szerelmük a világot átalakító erő. Egymás iránti testi szerelmüknek küldetése van a világban; hozzájárulnak a világ emberibb hellyé tételéhez. Mások esetleg éppen a köztük lévő intimitás hatására változnak meg, válnak gyengédebbé, megértőbbé.

Egy cölibátusban élő pap vagy egy szerzetes számára is fontos, hogy „átirányítsa”, megfelelő mederbe terelje szexualitását; hogy transzparens, őszinte kapcsolatok révén több embert tudjon szolgálni és szeretni. Az, aki nem tudja, hogyan létesítsen valódi emberi kapcsolatokat, nem tud gyengéd lenni másokhoz, és nem fogja érteni, hogy kell irgalmasnak lenni mások hibáival szemben. Figyelmeztető jel, ha valaki, aki önmegtartóztató életet él, durva és modortalan másokkal – valószínűleg komoly problémát jelent számára az intimitás megélése.

Cupich bíboros ezután átadta a szót a házaspároknak, kérvén, hogy most ők tanítsák őt. Az ír házaspár egy busz-hasonlattal élt, mely szerint meg kell várni a megfelelő buszt (azaz párkapcsolatot), amelyet Isten vezet, s akkor nem kell aggódni sem az úti cél, sem az üzemanyag felől. A fiatalok azonban sokszor nem tudják azt sem, hol a buszállomás… Azt feltételezik, nekik maguknak kell vezetni a buszt, oda, ahová kedvük tartja. Tankolnak a benzinkútnál, gyorsan és könnyedén – és így viszonyulnak a szexhez is, „gyorsan és könnyedén”. Pedig csak meg kellene várni a megfelelő buszt – de éppen ez, a „várni” szó az, amit a fiatalok nem ismernek… Amellett sokan nem hallottak még az Egyház nevű buszpályaudvarról sem. A fiatalok nem érzik magukat szeretve, nem érzik, hogy Isten ajándékai lennének, vagy szüleik szerelmének gyümölcsei.

A kolumbiai házaspár megosztott egy történetet, amikor egy szexuális nevelés témájú előadás után odament hozzájuk egy fiatal fiú. A 18 év körüli fiatal hevesen vitatkozott velük, majd pár perccel később könnyekben tört ki, és elmesélte saját történetét. Kiderült, hogy nagyon fiatalon egy nagy szerelmet élt át, a barátnője várandós lett, de megszakították a terhességet, majd elváltak egymástól útjaik. És most, néhány év múlva szembesült vele, milyen jó lett volna, ha valaki akkor beszél neki ezekről a témákról…

Férfi és nő szerelme a teremtés nagy misztériuma; testben és lélekben, gondolkodásmódban, érzelmeikben egyaránt különböznek. Egymás elfogadását emelte ki többek között a kolumbiai házaspár, mint ami növeli a pár egymás iránti szeretetét.

Barbara Duff házassági tanácsadó, az Accord szervezet munkatársa volt az utolsó megszólaló. Hangsúlyozta, hogy agyunk erre van „huzalozva”: szüksége van a szeretetre, szerelemre; erre huzalozta az evolúció több millió éven át, ez szolgálta a túlélést.

Kiemelte a bizalom fontosságát, ami annyit tesz: sebezhetőnek válni a másik előtt; megosztani a csupasz, valódi önmagunkat. Komfortosan érezni magunk egymás társaságában; tudni, hogy egy csapatban játszunk.

Mi történik, ha szerelem és szexualitás szétválik? Amikor problémák adódnak a párkapcsolatban, általában a szexuális intimitás esik először áldozatul. Elvesznek a mélyebb érzések, a közös örömök. A szexszel vissza is lehet élni, fegyverként használni, alku tárgyává tenni. Szerető kapcsolaton kívül a szex sem a szeretetet fejezi ki…

Három pontot emelt ki a párkapcsolati coach:

1. El kell fogadnunk, természetesnek kell tartanunk saját szexualitásunkat.

2. Fel kell ismerni és vissza kell utasítani, amikor valaki visszaél, kihasznál, bántalmaz, zsarol.

3. Az elkötelezett kapcsolat összefüggéseiben kell a szexuális szeretetről beszélni a fiataloknak.

Ha valaki meg van győződve Isten szeretetéről, arra mintegy „ráerősít” házastársa szeretete, és mindkettő segít, hogy legjobb önmagunkká lehessünk. Nemcsak a kisbabáknak van szükségük szeretetre – zárta beszédét Barbara Duff.

Forrás: WMOF2018

Forrás: Verestói Nárcisz/Magyar Kurír, fotó: RNS/WMOF

Nyíregyházi Egyházmegye