A mélységből kiáltok uram hozzád – A kiégésről a Bibliában

Még ha nem is olvastuk a Bibliát, akkor is fel tudnánk sorolni rengeteg szereplőjét, hiszen olyan személyek, mint Mózes, Dávid vagy maga Jézus nyugati kultúránk szerves részei. Viszont ha vesszük a fáradtságot, és el is olvassuk ezeknek az embereknek a történeteit, akkor láthatjuk, hogy számtalan nehézségen kellett átmenniük életük során.

Sőt, nem egy esetben tűnt úgy, mintha ők is kiégtek volna.

Bizony, Isten nagy emberei is olykor eljutottak olyan mélypontokra, amikor nem érezték jól magukat lelkileg, nem érezték Isten közelségét és támogatását, valamint létezésük értelmét. Azonban ahhoz, hogy kiégésről beszéljünk, egy folyamatosan fennálló állapotnak kell lennie az adott személy életében. Érdekes, de még így is találunk olyanokat, akik megmaradtak hosszabb ideig abban az állapotban, mégis kijöttek belőle, és visszataláltak élethivatásuk útjára. Nézzünk meg három ilyen tipikus embert a Bibliából:

Jeremiás – „Rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj!”

Jeremiás próféta életének nagy részét az Úrért való buzgalom töltötte ki. Látomásaiban megértette, hogy a nagy jólét ellenére veszély fenyegeti Jeruzsálemet és a választott népet, és éppen ezért próbálta meggyőzni kortársait, még a királyt is, hogy térjenek meg Istenhez. Kezdeti nagy lelkesedése ellenére hamar szembesült azzal, hogy szinte süket fülekre talált az ő mondanivalója. Ráadásul még ki is nevették, és gyakran kicsúfolták.

Nevetségessé váltam napról napra: Aki csak lát, mind kicsúfol. Ahányszor csak beszélek, azt kell kiáltanom, azt kell hirdetnem: „Erőszak! Romlás!” Az Úr szava így mindennap gyalázatomra vált és csúfságomra. (Jer 20, 7-8)

A fenti idézetből is látszik, hogy Jeremiás is gyakran belefáradt a feladatába. Ezt nem is csodálhatjuk, hiszen Isten figyelmeztetését kellett hirdetnie, mely így büntetésképpen jelent meg. Az emberek természetesen nem akartak erre figyelni, hiszen jól éltek. Aztán nem sokkal később a Babiloni Birodalom leigázta az egész országot. Mégis mi adott erőt ennek a megtört férfinak, hogy visszataláljon fásultságából? Nézzük csak meg hogy folytatódik a fenti idézet:

Már azt gondoltam: Nem törődöm vele, nem beszélek többé a nevében. De ilyenkor mintha tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni. Hallom sokak gyalázkodását… De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. (Jer 20, 9-11)

Istennek szolgálni nem akármilyen feladat. Az egész lényünket megérinti, mert nem földi javakkal kecsegtet annak elvégzése, hanem egész létezésünknek ad értelmet. Jeremiás is tisztában volt vele, hogy nem karrierből állt be prófétának, hanem megértett valamit Isten üzenetéből, melyről érezte, hogy mindenképpen tovább kell adnia, különben beleőrül a közömbösségbe.

Jób – „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!”

Ugye mindenki ismeri Jób történetét? Még azok is ismerik, akik különösebben nem szokták olvasni a Bibliát, hiszen több más helyen is feldolgozták már. Jób, istenfélő, vagyonos és becsületes ember volt, mondhatni, hogy kora ideálja. Aki olvasta a történetének elejét arra gondolhatott (vagy gondolhat manapság is), hogy bárcsak Jób lehetne.

Egészen addig, amíg az ördög hatására egzisztenciális válságba nem kerül. A Gonosz Lélek meg akarja győzni Istent, hogy még a legistenfélőbb embereket is meg lehet törni. Ezért mindenét elveszi Jóbnak, a vagyonát, az egészségét, a családját, összességben az egész emberi méltóságát. Ekkor Jób is elérkezik a mélypontra, kifakad:

Vesszen a nap, amikor világra jöttem, az éj, amelyen azt mondták: „Fiú fogantatott.” Igen, legyen az a nap sötétség! Az Isten odafenn ne törődjék vele, ne is ragyogjon fel annak a napnak a fénye! Borítsa éjszaka és sűrű sötétség, nehezedjenek rá gomolygó fellegek, tartsa rettegésben nappali sötétség! (Jób 3, 3-5)

Nagyon kemény és súlyos szavak ezek. Olyanok jutnak ennyire mélyre, akiknek már mondhatni tényleg minden mindegy. Szinte hajléktalanná vált, egyik napról a másikra. Ráadásul megjelentek a barátai is, akik szánakozva, de a maguk igazától eltelve bizonygatják Jóbnak, hogy vétkezett, azért került ilyen mélységbe. Azonban Jóbnak mély önismerete volt. Tudta, hogy ártatlan, mindaz, ami történik, csupán a dolgok szerencsétlen kimenetele.

Egyrészt ez a magabiztossága segített neki abban, hogy kimásszon a gödör aljából. Azonban ez is önmagában kevés lett volna mindehhez, ha nem találkozott volna Isten mindenhatóságával. A saját szemében ugyan igaznak látta magát, de az egyik barátja, Elihu figyelmeztette, hogy Isten előtt senki sem mondhatja magát igaznak. Jób pedig alázatosan belátta, hogy legyen bármennyire ártatlan, sosem az övé az utolsó szó, és ebből a felismerésből tudott újra felállni.

Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam tervedet homályba, olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban! (Jób 42, 2-6)

Jónás – „vedd el tőlem az életemet, mert jobb nekem a halál, mint az élet.”

Szegény Jónással kapcsolatban mindenkinek először egy tengeri emlős, és a vele átélt kalandok ugranak be. Így adódna a lehetőség, hogy Jónás példájából ezt emeljem ki, mint a kiégés megélését, azonban mégsem így döntöttem. Jónás történetében ugyanis máshol jelenik meg ez a törés, mégpedig akkor, amikor már elvégezte a feladatát. Miután beszélt Ninivében a város bűnéről, és felszólította lakóit, hogy térjenek meg, elment, és magában mérgelődve tábort vert a várossal szemben, hogy premier plánban láthassa annak elpusztulását.

Miért is volt kiégve? Tisztában volt azzal, hogy az Isten irgalmas, ugyanakkor tudta azt is, hogy Ninive nemcsak bűnös város, de pogány is! Két rossz pont. Elkönyvelte magában, hogy ennek már lőttek, itt már a csoda sem segíthet. De ami a legrosszabb, hogy ő maga teljesen fölöslegesen ment el, fölöslegesen volt a cethal gyomrában, mert a munkájának nem lesz semmi értelme. Sőt, adott helyzetében azt látta, hogy egész életének nincs semmi értelme.

Ekkor Isten egy nagyon szép leckét adott a sértődötten zúgolódó Jónásnak. Egy ricinusbokrot növesztett neki, ami árnyékot adott, ezért örült neki. Isten másnapra viszont ki is szárította, ami természetesen felbosszantotta főhősünket.

Ekkor az Isten így szólt Jónáshoz: „Azt hiszed, jogos a haragod a ricinusbokor miatt?” Azt felelte: „Igen, jogosan haragszom, egészen a halálig!” Erre az Úr azt mondta: „Bánkódsz emiatt a ricinus miatt, jóllehet nem is gondoztad és nem is nevelted. Az egyik éjjel felnőtt, a másik éjjel elpusztult. Hát akkor én ne irgalmazzak Ninivének, a nagy városnak, amelyben több mint százhúszezer olyan ember van, aki még nem tud különbséget tenni a jobb és a bal keze között, és igen sok állat?” (Jón 4, 9-11)

Sokszor mi is azt hihetjük, hogy jogos a haragunk, még ha olyan dolgokat is veszítünk el, amiket könnyen szereztünk meg. Isten azonban mindennek a gondviselője, szívén hordozza minden ember problémáját. Neki jelent csak igazán nagy áldozatot hozni, hogy ne csak az apróságokat, hanem mindenki életét megmentse. Arról már nem szól a történet, hogy Jónásra ez milyen hatással volt, minket azonban győzzön meg, hogy Istennek ránk is gondja van személy szerint, és ha alázatosan hallgatunk rá, akár mások által, akár a saját lelkiismeretünk által, akkor meg fogja adni a segítséget, hogy felálljunk a kiégésből.

Az írás megjelent a 777 blog oldalán.

Szöveg és forrás: Kiss Máté, 777blog

Nyíregyházi Egyházmegye