Georges Bernanos (1888-1948) regényében egy ifjú plébános legelső szolgálati helyén, hogy imádságra képtelen lelkét megvizsgálja és Isten felé emelje, elhatározza, hogy minden este teljes őszinteséggel leírja „egy amúgy rejtély nélküli élet nagyon szegényes, jelentéktelen titkait.”

A helyszín egy kis francia falu, D’Ambricourt. Alig vannak hívek, a templom kong az ürességtől, előfordul, hogy a plébánoson és a ministráns fiún kívül csak Louise, a grófi család leányának, Chantalnak a nevelőnője vesz részt a szentmisén.

A plébános megpróbáltatásai több síkon zajlanak. Egyrészt lelkileg vívódik, szenved a magánytól, a csöndtől, hitében megrendül, átéli az Istentől elhagyatottság kínzó érzését. Egy lelkileg átszenvedett éjszaka után szinte beletörődötten mondja: „Isten lemondott rólam. Ebben biztos vagyok.” Gyötri a lelkiismeret-furdalás amiatt is, hogy úgy érzi, keveset és roszul imádkozik. A lelki szenvedések mellett testi kínokat is kénytelen átélni, egy idő óta szinte állandóan fáj a gyomra. Gyógymódként cukrozott bort iszik. Emiatt elterjed róla a faluban, hogy részeges.

A regény központi tengelye az a kapcsolatrendszer, ami a plébánost a grófi családhoz fűzi. A látszólag rendezett körülmények között élő családban kaotikus állapotok uralkodnak. Az imént említett nevelőnő, Louise, a gróf szeretője. Hogy szabadon élhessenek a vágyaiknak, elhatározzák, hogy a grófi házaspár kamasz lányát, Chantalt, kollégiumba küldik. Ő azonban hallani sem akar erről, szívét a gyűlölet és a bosszú érzése tölti be. Chantal anyja, a grófné viszont a kisfia halála miatt érzett fájdalmába temetkezik, képtelen belenyugodni gyermeke elvesztésébe. A kisfiút mindig összehasonlíthatatlanul jobban szerette mint Chantalt, s a gyermek halála után szinte meggyűlölte a lányát. A plébános Chantal ügyében keresi fel a grófnét. Bár világosan látja, hogy a lány szívébe befészkelte magát a gyűlölet, az irgalomra szoruló lelket látja benne, s azt is felismeri: az, hogy Chantal mentálisan ilyen súlyosan sérült, mindenekelőtt a felnőttek mulasztásainak, önzésének, szeretetlenségének köszönhető.

A grófné a kisfia elvesztése miatti, múlhatatlan fájdalma miatt érzéketlenné válik mások, így a saját lánya szenvedése iránt is. Haragos indulattal kérdezi az őt anyai felelősségére figyelmeztető plébánostól: „Többet törődjem a lányom gőgjével, mint a magaméval? Miért ne mehetne át azokon a szenvedéseken, amiken én?” A plébános azonban Chantal védelmére kel: „Ön kidob a házából egy gyermeket, és tudja, hogy az örökre szól… Isten meg fogja büntetni!” A grófné azonban úgy érzi, annál borzalmasabb büntetés, mint a fia halála, már nem érheti, ezért nem fél Istentől. Ám a plébános mélyen hisz az örök életben, a kárhozat és az üdvösség valódiságában, és bizonyos fokig a lelki zsarolás eszközétől sem riad vissza, amikor figyelmezteti, hogy előfordulhat ennél is nagyobb büntetés: a grófnét a halála után a túlvilágon a kisfia nem fogja megismerni, vagyis valóban örökre elveszíti. A grófné kétségbeesetten tiltakozik: „Nincs az a vétek, ami jogossá teheti ezt! Ilyen nem létezik! Ez őrültség! Maga találta ki! Senki sem választhat el attól, akit jobban szeretünk önmagunknál, az életnél, az üdvösségnél! Az élet erősebb a halálnál! Meg van írva a maguk könyvében!” A grófné szerint Isten ura a szeretetnek, de a plébános kijavítja: „Nem ura a szeretetnek! Ő maga szeretet! Ha szeretni akar, ne távolodjon el a szeretettől!”

A plébános tehát a krisztusi szeretetről beszél, arról, amit Jézus mondott Nikodémusnak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta értünk, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ugyancsak Jézus így figyelmeztette tanítványait az utolsó vacsorán: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket” (u.o. 15,13). A grófné hárítja magától a felelősséget: „Ez őrültség! Mintha gonosztevő lennék! A férjem hűtlensége, a lányom közömbössége, lázadása az semmi? Semmi? Én vagyok mindennek az oka?” A plébános az elkerülhetetlenbe való belenyugvásra inti a grófnét, és arra, hogy tárja ki Isten előtt a szívét. A grófné azonban gőgösen veti oda: „Isten közömbös lett a számomra. Ki akarja erőszakolni belőlem, hogy gyűlölöm?” Ám az ifjú plébános a lélek tökéletes ismerője. Megérzi, hogy a grófné lelkében fokozatos, de teljes megtisztulás indult meg. Nyugodtan feleli: „Nem gyűlöli többé. Most szemtől-szemben állnak egymással. Isten és ön.” A plébános Isten mindenhatóságára figyelmezteti a grófnét: „Istennel nem lehet alkudni. Meg kell adnunk magunkat neki. De arról azért biztosíthatom, hogy nincs külön birodalmunk az élőknek és a halottaknak. Csak Isten birodalma van, és mi benne vagyunk mindannyian.”

A fájdalmába és gőgjébe már-már teljesen belemerevedett grófné gyónása ekkor totális, mindenre kiterjedő, semmit nem titkol, még istenkísértő kívánságait sem: „… ha lenne ezen a világon, vagy a másikon egy olyan hely, ahol Isten nincs jelen, még ha minden pillanatban ezer halált is kellene szenvednem, odavinném az én kisfiamat, és azt mondanám Istennek: tégy amit akarsz, taposs el minket! Ez elborzasztja magát, ugye?” Ám a plébános nemmel felel, mivel ő is szokott ilyesmit érezni, hiszen az Isten elleni lázadás gondolata nap mint nap megkísért bennünket. Az értünk, a mi bűneinkért önmagát végtelen szeretetből önként feláldozó, kereszthalált halt, majd harmadnapon feltámadt Jézus Krisztust állítja példaként a grófné elé: „Asszonyom, ha Isten a pogányoké vagy a filozófusoké volna, hiába menekülne a legmagasabb egekbe is! Nyomorúságunk letaszítaná onnan. De tudja, hogy a mi Istenünk elénkbe jön. Mutathatja neki az öklét, akár arcul köpheti, vagy megvesszőzheti, végül keresztre feszítheti. Nem számít. Már megtestesült.”

A grófné végül lélekben megtisztulva mondja: „Megsértettem Istent, kénytelen voltam gyűlölni. Ezzel a gyűlölettel a szívemben haltam volna meg. Egy órája azt hittem, az életem rendben van. Minden dolog a helyén van. De maga nem hagyott ot semmit.” A grófné hosszú idő óta először újra ki tudja mondani a főpapi imádságból: „Jöjjön el a te országod…”

A grófné a plébános áldásával tér nyugovóra. Levelet ír neki: nem a megnyugvás jött el számára, hanem az Istennel történt megbékélés. A grófné felismeri a plébánosban a romlatlan gyermeki lelkületet, ahogy azt Jézus fejezi ki: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, s ha olyanok nem lesztek, mint ezek a gyermekek itt, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3; 19,13-15). A grófné így ír a plébánosnak: „Plébános úr! Egy kisgyermek kétségbeesett emléke mindentől távol tartott, szörnyű magányban és azt hiszem, egy másik gyermek kiszabadított ebből a magányból... Tartsa meg ilyennek a Jóisten örökre.”

A grófné ezzel a lelkében újrateremtődött, szerető békével hal meg. Halála váratlan, de Isten kegyelme mutatkozik itt meg, hiszen valóban az utolsó pillanatban következett be nála a teljes újjászületés, elfogadva a plébános feléje nyújtott, segítő kezét.

A grófné ellenpontja a regényben a férje. A gróf tökéletesen érzéketlen a transzcendencia iránt, csupán a matériának és a gyönyöröknek él. A bérlőivel keményen bánik, „hívőnek sem példakép.” Jó viszonyra törekszik a papokkal, de ez nála egyenlő azzal, hogy a lelkipásztor maradjon a templom falai között, a hívekkel ne törődjék. A plébánost mihaszna kis papocskának nevezi, s azzal vádolja, hogy a jelleme és a szokásai veszélyt jelentenek az egyházközségre.

Az egész történeten végigvonul a torcy-i plébános és az ifjú plébános mély lelki kapcsolata. Az ifjú plébános öreg barátomnak és mesteremnek nevezi a torcy-i plébánost. Az idős pap gyakran korholja őt, és szavaiban nincs kímélet: „Neked nincs gyakorlati érzéked. A terveid megvalósíthatatlanok. At emberismeretedről legjobb ha nem is beszélünk. Itt állsz a parókiádban, mint aki nem ért semmit.” Ekkor az ifjú plébános szomorúan kérdezi: „Akkor hát?” A torcy-i plébános a világ legtermészetesebb hangján feleli: „Akkor hát, folytasd. Mi mást mondhatnék neked?” Mintha a gyakori feddéssel az ifjú plébános hitét, a megpróbáltatásokkal szembeni ellenállóképességét kívánná erősíteni. Ha viszont azt látja célravezetőnek, biztatja ifjú paptestvérét, mint amikor arról győzködi, hogy megvan benne az imádság szelleme, még ha úgy érzi is, hogy nem tud imádkozni. A torcy-i plébános az, aki emlékezteti a plébánost Jézus szavaira: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16): „Mindnyájunkat hívtak, igaz? Csak nem azonos módon… mindegyikünket igazi helyére teszem vissza, az evangéliumba.” A torcy-i plébános tehát emlékeztet a kezdetekre, az evangéliumi lelkületre, a passióra, Krisztus szenvedésére, amely mindenkor jelen van, „… azt hiszem, vagyis azt képzelem, ha a lelkünk magával tudná vonszolni a testünket a századokon át, és felcipelné kétezer év emelkedőjén, egyenesen arra a helyre vezetné, ahol…” Az ifjú plébános ekkor nem tudja visszatartani a könnyeit, mert számára „természetes” az „olajfák hegyén” való jelenlét, az, hogy folyamatosan átélje Krisztus szenvedéseit, s most felismeri: „Soha nem figyeltem fel rá mindezidáig. És most hirtelen az Úr kegyelméből, hirtelen megtudhattam öreg mesteremtől, hogy semmi sem fog elszakítani a helytől, melyet örök időkre nekem jelöltek ki, hogy a szent agónia foglya vagyok!”

A torcy-i plébános az, aki a rengeteg dorgálás mellett egyértelműen kiáll ifjú paptestvére mellett: „Bármi is történjék, melléd állok! Mert nagyszerű kispap vagy, mégis…” Ő az, aki figyelmezteti, a kis dolgok elvégzése is megadhatja a teljesség érzésének örömét: „És most dolgozz! Igyekezz kis dolgokat véghezvinni! Talán nem lesz látszatuk, de békét adnak! Munka tehát és ima, akárcsak a bencéseknél. Az ima pedig szóljon Szűz Máriához, Jézus anyjához…”

Lisieux-i Kis Szent Teréz hatása érezhető itt, aki tudta, hogy nem képes nagy tettek elvégzésére, de ez nem kedvetleneítette el, mert rendíhetetlenül hitt abban, hogy ha Isten akarata az, hogy minden ember szent legyen, és a mennybe jusson, akkor lennie kell egy bárki számára hozzáférhető útnak. Ez volt számára a „kis út”, Jézushoz fordulni bizalommal és szeretettel, de soha nem a maga ügyében, hanem másokért. „Nagy, erős és hűséges szeretetre” van szükségünk, amellyel teljesítjük köznapi feladatainkat.

Abban a szellemben, ahogy a Georges Bernanos által ábázolt, ifjú falusi plébános teljesíti Istentől kapott küldetését, lelki és testi gyötrelmei közepette is. Vallja, hogy minden rábízott lélek fontos a számára, mindenki iránt felelősséggel tartozik. Hitbéli kétségeit legyőzve így fogalmaz: „Nem vesztettem el a hitemet. A megpróbáltatás kegyetlensége és a megdöbbentő hirtelensége feldúlta egy kissé, megviselte az idegeimet. De a hitem töretlen, tudom.”

Ez az erős hit mutatkozik meg élete utolsó pillanataiban is, amikor egykori szeminarista társa, a betegsége miatt a papi pályát elhagyó Louis Duferty sajnálkozását fejezi ki, amiért a betegágyához hívott lelkipásztor késlekedése miatt esetleg nem részesül az utolsó kenet feladásában. A plébános utolsó szavai Isten kegyelmének végtelenségéről szólnak: „Mit számít ez? Hisz minden kegyelem.”

Ez újabb párhuzam Lisieux-i Kis Szent Terézzel, aki ugyancsak ezt sóhajtotta utolsó szavaival. A falusi plébános rövid, szenvedésekkel teli élete azt példázza, hogy a körülmények látszólagos sivársága, szürkesége mellett is megtalálhatja mindenki az Istentől rászabott küldetést, amit teljesítenie kell. Akire kicsi bízatott, annak a kicsit kell elvégeznie, akire a nagy, annak a nagyot, ki-ki adottságainak, lehetőségeinek, körülményeinek megfelelően, de mindenkor a maximumra törekedve, bízva Isten mindenütt jelelenvaló kegyelmében.

(Szent István Társulat, 2009)

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum