Püspökké szentelték Mohos Gábort

Ferenc pápa Mohos Gábor pápai káplánt, a Pápai Magyar Intézet rektorát, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) korábbi titkárát október 4-én nevezte ki iliturgi címzetes püspökké és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökévé.

Az esztergomi székesegyházban Szeplőtelen Fogantatás főünnepén bemutatott ünnepélyes szentmisén Erdő Péter bíboros, prímás; Michael August Blume magyarországi apostoli nuncius és Ternyák Csaba egri érsek szentelte püspökké Mohos Gábort. Az eseményen jelen volt Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke; Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes; Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi, nemzetiségi kapcsolatokért és az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkára; az MKPK számos jelenlegi és nyugállományban levő tagja, több határon túli magyar főpásztor, valamint számos egyházi és világi személyiség.

A szentelési szertartás kezdetén felolvasták Ferenc pápa október 4-én kelt bulláját. Ezt Erdő Péter bíboros szentbeszéde követte.

* * *

A szentbeszédet teljes terjedelmében közöljük.

Főtisztelendő Apostoli Nuncius Úr, Érsek és Püspök Urak, Kedves Szentelendő Testvérem, Kedves Paptestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!

A Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe van. A mostani szentmisében püspökké szenteljük Mohos Gábor testvérünket, főegyházmegyénk új segédpüspökét.

Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának titkát szíriai Szent Efrém már a IV. században – Jézushoz fordulva – így fogalmazza meg: „Te és Édesanyád szebbek vagytok mindenkinél. Mert nincs rajtad semmi szeplő, és semmi folt nincs Édesanyádon”. Ez a szeplőtelen szépség rejlik a ma felolvasott ünnepi evangélium szavaiban is. Mikor az angyal belép Máriához, ezt mondja: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled.” Amikor Máriát szeplőtelennek valljuk, ezzel két dolgot állítunk róla. Negatív értelemben azt mondjuk, hogy az eredeti bűn szeplője nélkül fogantatott, pozitív értelemben pedig azt, hogy minden kegyelemmel és ajándékkal teljesen született a világra. Keleti keresztény testvéreink főleg ezt a pozitív szempontot hangsúlyozzák. Máriát Panhagiának, teljesen szentnek nevezik, a latin hagyomány pedig a teljesen szép elnevezéssel illeti őt (tota pulchra).

Ugyanezt akarjuk kifejezni, amikor Máriát kegyelemmel teljesnek nevezzük. De a kegyelem szónak is gazdag a jelentése. Jelent irgalmat, kedvezményt, bocsánatot, de jelent szépséget, szeretetre méltóságot is. Szűz Máriát valóban elborította az isteni kegyelem ingyenes ajándéka, az az isteni kegyesség, amely ha bűnnel találkozik, bocsánatként és irgalomként jelenik meg. De sugárzott róla az a szépség is, amelyet ma a kegyelem állapotának nevezünk. Szűz Mária kegyelemmel teljes, mert Krisztus érdeméből eleve mentes volt az áteredő bűntől.

De miért beszélünk mi áteredő bűnről, bűnös állapotról? Nem vagyunk mi túl borúlátók? A Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy Isten megteremtette a mindenséget „és látta, hogy mindez nagyon jó” (Ter 1,31). Ugyanakkor azonban azt is olvassuk az Ó- és Újszövetség lapjain, hogy az emberek körében elterjedt a bűn, sőt „mind elpártoltak, nincs aki jót tenne” (vö. Zsolt 53,4; Róm 3,12). Ha a két kijelentés közti feszültség okát keressük, a magyarázatot már a bűnbeesés történetében megtaláljuk. Ott arról olvasunk, hogy az ember Istentől kapott szabad akaratát rosszra használja, ennek pedig súlyos következménye támad, amely végighúzódik az egész emberiség történetén. Isten azonban már az ősevangéliumban, a Paradicsomból való kiűzetéskor Megváltót ígér. Így szól a kígyóhoz, aki a gonoszt jeleníti meg: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig sarka után leselkedel” (Ter 3,15). Így már az emberi történelem kezdetén ott rejlik a titokzatos ígéret, hogy valaki majd végérvényesen győzelmet arat a gonoszság erői fölött. De addig is bontakozott a történelem. Az emberiség és a választott nép felismerte Isten akaratát, aminek ünnepélyes foglalata a Tízparancsolat. De a Tíz Ige tilalmaiban ugyancsak isteni ígéret rejlik. Ha Isten azt parancsolja, hogy „Ne ölj!” vagy „Ne lopj!”, akkor ez azt jelenti, hogy Isten valamiképpen segítséget is ad az embernek, hogy teljesítse ezeket a parancsokat. Tehát megmarad akaratunk szabadsága, és nem hagy minket magunkra a Teremtő, bár a bűn következtében értelmünk elhomályosult, és akaratunk rosszra hajló lett.

Az üdvösség történetének ebben az erőterében a fordulópont Krisztus megváltó műve. Az ő érdeméből a keresztség és a bűnbánat szentsége révén elnyerhetjük a megszentelő kegyelem állapotát, a helyes döntésekhez pedig Istentől olyan kegyelmi segítséget kapunk, amely magának Krisztusnak az életébe kapcsol minket. Ebben az erőtérben él és teljesíti küldetését az Egyház a történelem végéig.

Mohos Gábor atya katolikus családban nevelkedett. Fontos szerepe volt életében a plébánián működő papoknak éppúgy, mint a bencés atyáknak, akiknek hitére, oktatói és nevelői munkájára ma is hálásan emlékszik. Gábor atya a római nagyszemináriumban készült a papi szolgálatra, majd szentelése után az Accademia Alfonsianán erkölcsteológiát tanult. Különösen a társadalmi bűn problémája foglalkoztatta. Az a jelenség, amit az Egyház szociális tanítása a bűn struktúráinak nevez. A hazugság, a kizsákmányolás, a hátrányos megkülönböztetés, a gyűlölet és a bosszú olyan struktúrákat építhetnek ki az emberi társadalomban, amelyektől a magunk erejéből aligha tudunk megszabadulni. A történelem azt mutatja, hogy a legnagyobb erőszak, a legvéresebb forradalom is – éppen módszereinél fogva – az egyik bűn helyébe a másikat állítja, az egyik igazságtalanság helyett a másik embertelenséget és jogtalanságot érvényesíti. Ilyen az ember a kegyelem segítsége nélkül. De amikor az Egyház társadalmi tanítását és magát, hitünk forrásait, a Szentírást és a Szent Hagyományt tanulmányozzuk, akkor útmutatásokat kapunk gyakorlati döntéseink számára is. Lehet, hogy sokan megmosolyogják az etikus gazdaságról, a szerető családokra épülő emberi közösségről szóló egyházi tanítást, mondván: idealista elképzelések ezek. Ki fogja érvényesíteni őket az erőszakkal, önzéssel és gonoszsággal szemben? És ilyenkor döbbenünk rá újra és újra, hogy Valaki fogja az egész emberiség kezét, és nem engedi, hogy teljesen a vesztébe rohanjon. Ami gyöngének és szerénynek látszik, sokszor az hordozza az igazi megoldást, a kiteljesedést és a jövőt.

Kedves szentelendő Testvérem! A mai napon a fölszentelés által megkapod az apostoli küldetés teljességét a tanítás, a megszentelés és a kormányzás feladatában. Ezt a hármat azért szoktuk megkülönböztetni, mert az Újszövetség sokszorosan hangsúlyozza, hogy Krisztus Dávid fia, vagyis a megígért Messiás-király. De ő a próféta, vagy a prófétánál is nagyobb, akinek el kellett jönnie, és egyben ő az örök főpap, aki Istennek a tökéletes áldozatot bemutatta. Krisztus kortársai ugyanis különböző szerepekben, különböző típusú vezetőkben várták a Messiást. Jézus pedig nemcsak egyik vagy másik, hanem mindegyik várakozásnak megfelelt, benne Isten minden ígérete teljesült.

Amikor az Egyház püspökei az ő küldetésében járnak, ugyancsak vállalniuk kell, hogy a rájuk bízott közösségben és valamilyen szinten az egész világegyház javára is teljesítik a tanítás, a megszentelés és a pásztori kormányzás szolgálatát. Az egyházi rend szentsége pedig különleges erőt és kegyelmet ad ehhez. Ennek működését, ha alázattal figyeljük a saját sorsunkat és tevékenységünket, magunk is megtapasztalhatjuk. Mikor az Egyház a világban üldözést szenved, amikor meg nem értés veszi körül, amikor újabb és újabb hullámokban próbálják megsemmisíteni a történelem erői, akkor különösen is szükségünk van a szentekre, a csodákra, a Szentlélek kegyelmeire tanúságtételünk során.

Kérem Egyházunk fejét, Jézus Krisztust, aki Urunk és Mesterünk, akinek valóságos történelmi személye és megváltói műve hitünk alapja és igazolása, hogy kísérje áldással és lelkipásztori örömökkel püspöki szolgálatodat és Egyházunk küldetését hazánkban és az egész világon. Ámen.

* * *

A homília után következett Mohos Gábor ígérettétele, majd a Mindenszentek litániája, amely alatt a szentelendő az Istennek való teljes önátadás jeleként a földön fekve imádkozott.

Ezután a jelen lévő püspökök kézrátételével adatott át a papi rend teljessége az új püspöknek. Ezt az olajjal való felkenés, valamint az evangéliumos könyv, a püspöki gyűrű, a mitra – püspöksüveg – és a pásztorbot átadása követte.

A szentmise végén Mohos Gábor szólt az ünneplő közösséghez. Először is hálát adott Istennek, aki öröktől fogva elgondolta, hogy legyünk a magunk saját tulajdonságaival: értékeivel és korlátaival együtt. Ezt követően szüleinek adott hálát, kiemelten is azért, hogy rögtön születését követően megkereszteltették, és ezáltal megnyílhatott az az út, amelyen haladva meg tudta hallani Isten hívását. Azoknak is megköszönte a segítségét, akik jó példájukkal vagy akár csak hallgatásukkal, jelenlétükkel támogatták papi hivatásában.

„Ki olyan mint az Úr, a mi Istenünk, /aki a magasságban lakik, / de lehajol, hogy letekintsen az égre és a földre? / Fölemeli a nincstelent a porból, / fölsegíti a szegényt a sárból, / hogy helyet adjon neki a fejedelmek között, / népének fejedelmei között” – idézte az új püspök a 113. zsoltárt, amelyből püspöki jelmondatát vette. Hangsúlyozta, hogy ez program a számára, és az lehet mindannyiunk számára is. Hiszen ha fölemeljük Istenre a tekintetünket, megtisztul a látásunk, és le tudunk hajolni, azaz észrevesszük az ínséget, elsősorban is a szeretetre való ínséget. Ez az Egyház hivatása, hogy Istenre irányítsa a tekintetünket – erősítette meg az új esztergom-budapesti segédpüspök.

Mohos Gábor végül megköszönte a jelenlétet mindenkinek, aki osztozott a püspökszentelés örömében.

Szöveg: Agonás Szonja/Magyar Kurír, fotó: Ligeti Edina/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye; MTI

Nyíregyházi Egyházmegye