Irodalmi hangtér – Csukás István: A számon hangtalan fohász
Csukás István: A számon hangtalan fohász
Nagy Jézus-arc a fák között
fehérlik, körben megalvadnak
a vérszínű levél-csöppök,
az őszi fény rőt templomablak,
nyomul felém a látomás,
fuldokolva tátog az ég,
a számon hangtalan fohász:
ne kelljen elmenni ma még!
Hiszen oly rövid volt a nyár,
lukas markából az időnek
kifolyt a perc, a hűs pohár
borocska, és amit szép nőknek
a férfi súg, a könnyű láz,
melytől torkom szárazon ég,
hogy rekedten szól a fohász:
ne kelljen elmenni ma még!
Ha szemem hunyom, látom is,
hogy megtelik s kicsap a tóból
lesült sok habkönnyűn muris
fenék, láb, nap-vakunak pózol,
a perc örökléttel cicáz,
s fényképez buzgón fent az ég,
hunyt szememből süt a fohász:
ne kelljen elmenni ma még!
Fülemben csönd s a csönd mögött
visszhangzik árva koponyámban,
hová télire költözött
a nagy zsivaj, mely szólt a nyárban,
most hallgatom, hogy citeráz,
e tarkabarka víg zenét,
s tercelget hozzá a fohász:
ne kelljen elmenni ma még!
Vonat sikolt a távolból,
majd átrobog az állomáson,
időm előttem így lohol,
míg merengek az elmúláson,
piros zászlóval hadonász
az ősz, zord bakterféleség,
lemaradtam s száll a fohász:
ne kelljen elmenni ma még!
A fák között így ballagok
a hívogató Jézus-archoz,
túl a tél s a semmi ragyog,
mohón nyarat, zenét s színt faldos,
a látomás is üres ház,
mi volt szép nyári menedék,
vacogva ekhóz a fohász:
ne kelljen meghalni ma még!
Előadja: P. Tóth Nóra
Nyíregyházi Egyházmegye
