Január 12. a Magyar Honvédség fájdalmas emléknapja – Fülöp metropolita a Don-kanyarnál járt

A kezdeti sikeres hadműveletek után 1942 végén beköszöntött a még Oroszországban is szokatlanul hideg tél, és hónapokon át mínusz 20-30 fokban, erős hóesésben és térdig érő hóban kellett tartani a 220 kilométer hosszú partszakaszt a frontvonalban szolgáló mindössze 30-35 ezer embernek. A hadsereg többi része hátvédként, ellátóként szolgált.

A gyéren és elégtelenül kialakított védvonalak és lövészárkok, a kemény orosz télhez alkalmatlan öltözet, a későn, vagy romlottan, penészesen megérkező élelem, a németek által zsákmányolt, majd a magyaroknak továbbadott elavult fegyverek, a nehéztüzérség nevetségesen kis száma, körülmények miatt legyöngült honvédek állapota és a hatalmas szovjet túlerő borzalmas tragédiát vetített előre. Január 12-én, a Don kanyarulatánál a folyó fölhizlalt jegén a szovjet csapatok áttörtek, és kezdetét vette az addig is több tízezres veszteséget elkönyvelő II. magyar hadsereg tragédiája. A folyón túl állomásozó és azon átkelő  szovjet csapatokat a dombon túl állomásozó magyar hadtest nem láthatta, így teljesen váratlanul érte őket a rettenetes erejű támadás. Az ezt követő napokban, hetekben tízezrével estek el katonáink és munkaszolgálatosaink, akiknek hősies helytállása ellenére a végén nem maradt más, mint a menekülés.

Akik nem a statárium, a fagy, vagy a harcok következtében haltak meg, azok szovjet fogságba estek. Közülük rengetegen vesztették életüket hadifogolytáborokban, de nagyon sokakra nyűgként tekintettek a szovjetek, és egyszerűen lelőtték őket. A hadsereg teljes összeomlása után, aki tudott, a hadsereggel együtt menekült haza, sokan a többiektől elszakadva, az orosz hómezőkön gyalog vágtak neki az útnak. A doni harcokban eddigi ismereteink szerint 126 000 magyar vesztette életét.

Egy szál puskával a tankok ellen

Az elesett katonákat betemette a hó és a sár. A fagy elvonulta után az oszlásnak induló holttesteket hevenyészett gödrökbe temették, vagy csak földet szórtak rájuk. Sem az eltűntek pontos számát, sem az összes eltűnt földi maradványainak pontos helyét nem ismerjük.

1990-től Mártha Tibor fényeslitkei fiatalember önszorgalomból indította el – a helyi lakosok segítségét is bevonva – a honvédek sírjainak fölkutatását a több száz négyzetkilométeres területen. Minden faluban őrizték ugyanis a magyar „megszállás” keserű emlékét, és mindenhol akadt öreg, aki néhány kupica után elárulta, hol vannak magyar katonák elhantolva. Az azóta fényeslitkei polgármester Mártha Tibor a közel harminc év alatt évente többször kiutazott, hogy feltáró munkát végezzen a térségben, ő készítette el az addig ismert összes sír pontos térképét, ő kezdett Magyarországról kopjafákat és kereszteket szállítani, azokat a sírhelyeken fölállítani és rendszeresen ápolni. Főként az ő munkásságának köszönhető a rudkinói és boldirevkai magyar honvédtemető létrehozása. Rudkino mellett, a legnagyobb oroszországi magyar tömegsírban közel 27 000, Boldirevkában 8735 magyar nyugszik. Az elmúlt évtizedek munkájának köszönhetően több száz magyar sírt sikerült megjelölni, rendbe tenni. A dimbes-dombos terület azonban a mai napig több tízezer magyar maradványait rejti.

A boldirekvai temető

Mártha Tibor éppen ötvenedik alkalommal látogatott a Don-kanyarhoz, hogy szokásos karbantartó munkáit elvégezze a hadisírokon, és gyertyát, koszorút helyezzen el. A tragédia 76. évfordulóján a református polgármester megkérte a görögkatolikus metropolitát, hogy jöjjön el és tartson megemlékezést a harcokban elesett magyarok sírjainál. Fülöp atya szívesen tett eleget a kérésnek, és a nagykövetség egyik munkatársának, a doni sírok egy másik, szintén lelkes kutatójának segítségével érkezett Voronyezsbe. 

Fülöp atya a Don partján

A rövid doni látogatás első napján Mártha Tibor kalauzolásával Fülöp atya a legfőbb hadművelet, az urivi áttörés helyszínére látogatott el majd számos hadisírt keresett föl. Útitársaival együtt mindegyik helyen megemlékeztek a sokat szenvedett honfitársaikról, s imádkoztak értük illetve az akkor velük harcban álló ellenfeleik lelki üdvéért. Különösen drámai volt a térdig érő hóban és kíméletlen hideg szélben a Don kanyarulata fölött állva szemlélni a január 12-ei szovjet áttörés helyszínét, de a nap legmeghatóbb lelki élményét a sokezer magyar földi maradványait őrző rudkinoi központi temetőben sűrű hóesésben végzett panachida (halottak lelki üdvéért végzett szertartás) jelentette. Minden halotti emlékezés megérinti az embert, de itt, a hazájuktól távol, értelmetlenül meghalt magyar honvédek és munkaszolgálatosok tömegsírjánál különösen is összeszorult a szívünk. A szertartás végeztével négy torokból szállt magasra az orosz hómezőn a magyar himnusz.

A rudkinói központi temetőben

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye