Monostor, sziklatemplom, emlékhely, temető: Fülöp atya oroszországi látogatása tovább folytatódik

A falu közepén egy meglehetősen rossz állapotban levő templom áll, ennek udvarában található az itt eltemetett magyarok emlékkeresztje. A száznyolcvan éves Szent György templomot a szomszéd házban lakó idős asszony nyitotta ki, aki mesélt a vakolatlan, romos templom történetről is. Noha a háború megkímélte, s a sztálini templomrombolásnak sem esett áldozatul, a szovjet ideológia pusztító hatását nem kerülhette el: kifosztották, évtizedekig raktárként használták, később a fiatalok grundjává lett.

A puhovói Szent György templomban

Csupán három éve kezdték rendbe hozni, érdekes módon belülről kezdve a felújtást. Kívülről még ma is rozoga raktárnak tűnik, de belépve egészen takaros templombelső tárul elénk. A templomkert temetőjében vannak eltemetve honfitársaink, emlékükre 1992-ben állított keresztet Mártha Tibor polgármester úr. A panachidát ezúttal a templomban végeztük el, de a Himnuszt már a méteres hóban, ez előtt a sírkereszt előtt énekeltük.

A magyar honvédok sírja a puhovói Szent György templom kertjében

A templomot kinyitó asszony elmondta, hogy sok magyar jár ehhez a kereszthez. Kérdésünkre, hogy haragszanak-e a magyarokra, azt válaszolta: nem, a múlt elmúlt, a háború régen volt, a halottak emlékezetét tiszteletben kell tartani, Isten előtt mindannyian egyek vagyunk. „Nekünk semmi bajunk a magyarokkal, vagy az ukránokkal. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk” – tette hozzá.

A gyivnogorjei monostor

Fülöp atya ezután meglátogatta a Gyivnogorjei monostort, mely a második világháborúban előbb szovjet, majd magyar hadikórház volt. Csöndesebb időben a magyar katonaorvosok a helyieket is gyógyították itt. Hallottunk egy asszonyról, akiről betegsége miatt minden orvos lemondott már, a magyar orvosok azonban ebben a monostorépületben mentették meg az életét. A keserű emlékek mellett sok hasonló történettel is lehet itt találkozni. Egy idős ember például könnyes szemmel mesélte, hogyan mentette meg édesapját egy magyar katona a biztos haláltól, amikor német katonák akarták kivégezni. Ebben a faluban egyébként ma már egy magyar tulajdonú ház is van. Az egyik kint dolgozó honfitársunk kifejezetten azért vásárolt meg egy régi faházat, hogy azt felújítva segítse az ide utazni vágyó magyarok szállásgondját.

Gyalog kellett leereszkedni a hatalmas hóban a mély völgybe, amelynek alján megbújt a monostor. Szépen felújított templomában a karácsony ünnepkörében lévén annak ünnepi tropárját énekeltük el, majd Alekszij atyát, az igument kerestük, aki már várt minket. Sajnos azonban az időjárási viszonyok miatt még nem érkezett vissza a monostorba, ezért egy fiatal szerzetesnővér mutatta meg a monostor fölött magasodó sziklába vájt templomot és ahhoz tartozó folyosórendszert. A szűk alagutak remetecellákat és kápolnákat kötöttek össze. A nővér ekkor tudta meg, hogy görögkatolikusok vagyunk. Kis híján kiesett a kezéből a világítás gyanánt használt gyertya, és zavarában angolul kezdett motyogni. „Mindig angolul beszélek, ha sokkot kapok” – mondta. Elbúcsúzáskor már nem is kért áldást a görögkatolikus metropolitától – mint tette a találkozás pillanatában.

A gyivnogorjei monostor sziklatemplomának egyik folyosója

A sziklatemplom mellett, a sziklák tövében fejfák jelzik a szerzetesek temetkezési helyét. Itt van tizenhét magyar honvéd sírja is. Őket a templom melletti kis földszintes téglaépület padlója alá földelték 1943 telén, az ugyanis nem volt megfagyva. Maradványaikat 1998-ban exhumálták, majd helyezték át az újonnan indított monostor temetőjében, ahol már 1995-ben, tehát már három évvel korábban jelölte meg a helyet Mártha Tibor a Magyarországról kihozott fakereszttel.

Innen a Kosztamarovo-i női szerzetes monostorba vezetett Fülöp atya útja. A szakadatlan havazás nehezítette ugyan az utat, de vecsernyére éppen megérkeztünk. A hatalmas területen, sziklás dombok ölelésében fekvő, fenyvessel övezett monostor igazi tündérvilágnak hatott a hatalmasra hízott hóban. A szertartás után a hegy sziklájába vájt remetecellákat és templomokat néztük meg. A nővérek készségesen mesélték el a hagyomány szerint ezer évnél is régebbi sziklatemplomok történetét. Építészeti stílusuk azt a feltételezést támasztják alá, hogy eredetileg talán görög szerzetesek telepedtek meg itt, és ők vájták ki a templomokat és az első cellákat. Az évszázadok folyamán jöttek-mentek a remeték, szerzetesek, szentéletű atyák, a falu népe. A jövőbelátó Péter szentéletű atya a harmincas években többször homokhalmokat formázott az út porában. Ezzel a titokzatos tettével jelezte előre, hogy hamarosan temetetlen holttesteket halmai csúfítják majd ezt a vidéket. Bizony, ez a mi magyar honvédjeinkre is vonatkozott.

Idővel kihaltak a férfi szerzetesek, és nővérek jöttek a helyükre. A kommunizmusban természetesen bezárták a monostort, a sziklába vájt templomokat pedig Hruscsov föl akarta robbantatni, de nem sikerült neki. Mint mesélik, a rendszerváltásig fiatalok tobzódásának helyszíne volt a különleges hely, de a kilencvenes évektől kezdve a falu népe megtisztította a barlangokat. Az időközben újra benépesülő és kivirágzó monostor pedig ma gyönyörűen viseli gondját és használja őket különböző szertartásokra. A hosszas beszámoló után nővérek gazdag vacsorára vendégeltek meg bennünket, melynek értékét emelte, hogy az összes, asztalra tett étel a saját kertjükből származott. A meghíváskor jeleztük, hogy mi nem ortodoxok, hanem görögkatolikusok vagyunk, de a nővér legyintett, hogy az nem számít. Ez jól esett, de végül mégis úgy alakult, hogy az igumena anya elfoglaltsága miatt mégsem tudott velünk találkozni…

Mivel a havazás egész nap nem állt el, óvatos tempóban indultunk vissza Voronyezsbe, de útközben még tartogatott egy lelki élményt a Gondviselés.

Alexander atyával és feleségével Kamenykában

Kamenyka egykori pravoszláv papja, Alexander atya a kezdetektől rengeteget segített Mártha Tibornak a jelöletlen sírokba temetett magyar katonák felkutatásában. Az idős atya betegsége miatt fél szemére megvakult, már csak mankókkal biceg, de barátságuk azóta is töretlen. Közösen látogattuk meg az idős atyát. Feleségével együtt nagy szeretettel fogadtak minket szerény otthonukban, akárcsak a nagy monostorokban. Azonban egész kint tartózkodásunk alatt éreztük a tartózkodást görögkatolikusságunk miatt a pravoszláv egyházi személyek részéről. Alexander atya kicsiny konyhájában is érezni lehetett, hogy kétségek és kérdések forognak az öreg pap fejében. Megtisztelő volt neki, hogy egy püspök tért be hozzá, de mégse az ő egyházának püspöke. „De hát szakállas, - jegyezte meg csodálkozva – és panágiája is van!” Barátságos együttlétünk vége felé látszott rajta, hogy föloldódik a tartózkodása, s önkéntelenül is elismeri, hogy görögkatolikusságunk ellenére szoros testvéri kötelék áll köztünk, és egyáltalán nem olyanok vagyunk, mint azt ő egy életen át elképzelte.  Búcsúzáskor a hosszú, fehér szakállú, öreg pravoszláv pap áldást kért Fülöp atyától, majd hosszan megölelték egymást. A tisztelendő asszony pedig félénken engedélyt kért öreg férjétől, hogy ő is kérhet-e áldást. A bátyuska biccentett egyet, majd Fülöp atya megáldotta az idős asszonyt is, aki kezet csókolt a görögkatolikus püspöknek.

Bízhatunk abban, hogy ez a látogatás orosz földön nem csak a magyarok emléket ápolta méltó módon, hanem a két nép és a két egyház közeledését is tovább erősítette. 

Forrás és fotó: Görögkatolikus Metropólia

Nyíregyházi Egyházmegye