A papok is kiéghetnek? – interjú Makkai László görögkatolikus pappal

Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy mit is értünk kiégés alatt…

Freudenberger fogalma szerint “a szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” 

Freudenberger 12 fázisban határozta meg, hogy hogyan jut el a teljes kiégéshez az ember. A szakasz első fázisa „a bizonyítani akarástól a bizonyítási kényszerig”, az utolsó pedig a „teljes kiégettség”.

Nem sokat szoktunk arról beszélni, hogy esetleg a papoknak is lehetnek problémái, így magával a kiégéssel kapcsolatban sem sokszor juthatnak eszünkbe…

Az egyik legfontosabb küldetésem, hogy megtanítsuk a papnevelő intézetben a kispapokat arra, hogy merjenek segítséget kérni, amikor bajban vannak.  Mint ahogy a segítő szakmát végzőknek, például pszichológusoknak vagy szociális munkásoknak is szükségük van szupervízióra, úgy egy papnak is sok krízis van az életében, és szüksége van egy szakemberre, vagy akár lelki vezetőre.

Olyan modellt próbáltam felvázolni, amelynek van egy preventív része, azaz a papnövendékek tanulják meg, hogy milyen krízishelyzetek vannak egy élet során és ha baj van merjenek segítséget kérni!

Úgy fogalmaztam meg, hogy a preventív része a hivatásápolás része, ami az egyházmegyék feladata lenne elsőkörben, ezen belül nyilván a házasságápolás része (kivéve persze római katolikus papoknál), a harmadik része pedig a „baj” része, amikor az már bekövetkezett. Mindegyik szakasznak megvannak a maga irodalma és kutatási bizonyítása.

A lelkészeknek, papoknak számos szerepben kell helytállniuk, amire természetesen nem lehet tökéletesen felkészülni, de fontosnak látom, hogy legalább halljanak arról, hogy milyen életszakaszhoz kötődő változások, és krízisek vannak jelen az ember életében. Már csak a sok költözés is egyfajta krízissel járhat. Egy új szolgálati helyen beilleszkedni, újból előről kezdeni mindent, lehet esély és veszély is.

Nagyon érdekes belegondolni, hogy a papok ténylegesen az élet minden területét felölelik a szolgálatukkal. Emiatt őket jobban veszélyezteti a kiégés lehetősége?

A mi feladatunk az örömhír örömteli továbbadása. De a munkánk végzése során számos nehéz sorssal is szembesülünk, ami bizony meg tudja viselni az embert. Természetesen az imádságban mindig keressük az utat, és hiszem, hogy Isten az, aki megerősít minket, a megpróbáltatásokban is velünk van, de vannak helyzetek, amikor egy-egy eset mélyebben megvisel, és segítségre van szükségünk.  Ebből a hívek sokszor semmit nem vesznek észre, hiszen gyönyörűen elvégzi a pap a szentmisét, jókat prédikál, de belülről ő mégsincs rendben.

Az mennyire fordul elő, hogy egy pap a krízishelyzet elől belemenekül egy függőségbe?

Elég gyakori, ha nincs mellette megfelelő segítség vagy támasz. Gyakran menekülnek munkába, egyéb fontosnak vélt tevékenységekbe, esetleg alkoholizmusba. Szükség van az emberi kapcsolatokra is ahhoz, hogy a nehézségeket integrálni tudjuk. Nagyon szomorúan mondta nekem az egyik atya, hogy ma már kedvezményesebben lehet telefonálni, de nem hívja fel senki. Nem személytelenedethetnek el paptestvéri kapcsolatok, mert ilyen a világ….

Nincs a papok számára kötelezően előírva az, hogy járjanak lelkivezetőhöz?

Nem tudok róla, pedig nagyon jó lenne, ha a papok lelki életének karbantartására legalább havonta egyszer elmennének lelkivezetőhöz. Látszik is a különbség azok között, akik járnak és azok között, akik nem. Szerencsére egyre több pozitív példát látok, sok olyan pap van már, aki mentálhigiénét is végzett. Több atyával készítettem mélyinterjút, ahol arról is kérdeztem őket, hogy volt e már komoly krízisük, és az megállapítható, hogy akiknek már volt, és volt mellette lelki vezetőjük, azok jóval hamarabb ki is jöttek a krízisből. Az atyáknak oda kell figyelni, hogy ebben a folyamatban hol tartanak.

Fontos a rendszeres karbantartás, a gyakori gyónás, lelki könyvek olvasása, az aktív imaélet. Ma egy pap életéből mit látnak az emberek? Mindazt nem, amit látni kellene, és mindazt igen, amit nem kellene látni.

Nem nagy nehézség, hogy a hívek a papoktól várják a segítséget, és ezért a papok maguk nehezebben mernek kérni?

De igen, ez valóban nehézség. A papnak mindig készen kell állnia, és mindig adnia kell önmagából. Számomra fontos, hogy mind a hivatásomban, mind a családi életemben hiteles ember legyek.  Fontos látni, hogy nem csak a kudarc, hanem a siker is vezethet krízishez, erre nagyon jó példa sok sztár. Oda kell figyelni a vészjelekre a testi és mentális diszfunkciókra.

A hivatásápolásban az egyházmegye úgy tud segíteni, hogy szerveznek képzéseket, közösségi eseményeket, lelkigyakorlatokat papoknak, papcsaládoknak, ahol fel tudnak töltődni. Jó lenne, ha a szemináriumból kikerült papokat látogatná rendszeresen az elöljáró, legalább három éven keresztül folyamatosan, hogy jelen legyen az életükben, hogy segíteni tudjon az ő tapasztalataival. Nagyon fontos az utókövetés a papi továbbképzések megszervezése, de az is, hogy a szolgálatuk végén tisztesen engedjük nyugdíjba az atyákat. Talán szép gesztus lenne, ha az utolsó papi rekollekción a nyugdíjba készülőket a főpásztor engedné el, méltatva papi működésének szép emlékeit…

Mit tudunk mi hívek segíteni?

Szeressük a papjainkat, és imádkozzunk értük, ez a legfontosabb!

Az egyházközösség nem a pap önálló területe, segítségre van szüksége. Ha mindent egyedül csinálnak, 3-5 éven belül kiégnek. Templomtakarításban, programszervezésben, és számos dologban tud a hívő közösség segíteni. Sokszor a hívek a papoktól a lehetetlent várják el, legyenek jó prédikációi, legyen helyes, legyen vicces, mindig elérhető… túl magas és sok az elvárás, amelyeknek szinte képtelenség megfelelni.

Szöveg: Bartos Lídia Lelle/777blog, fotó: tirek.hu

Nyíregyházi Egyházmegye