Szedd szét magad néha, rakd össze megint jól!

Legyünk őszinték, kell az ilyen egyértelmű, egyszerűen emészthető üzenet, mert a fogyasztói társadalomban felnövő fiataloknak, de még az éltesebbnek is igazából értelmezhetetlen a (közelgő) böjt, meg mindaz, ami egykor a természetes velejárója volt ezeknek a heteknek: ne egyél húst, tarts bűnbánatot, szállj magadba, vállalj áldozatot és könyörögj.

(C. I. már komoly arccal fűzné hozzá, hogy a római katolikusoknál a nagyböjt a liturgikus hagyományban is megjelenik. Az ötödik vasárnapjától a feltámadási szertartásig még a templomi feszületeket, továbbá a főoltár képét is violaszín böjti lepellel takarják el, na meg bezárják a szárnyas oltárokat…)

Mire jó a böjt?

A böjt szimbólumai, a böjt kihívásai egykor az Istennel és a hittel való azonosulás szigorú kereteit biztosították. A lemondás és az önsanyargatás segítségével az év ebben az időszakában közösséget vállaltak Krisztussal. Stációról stációra követve Jézus életének legfontosabb eseményeit, megélték, átélték a földre szállt Isten pályáját.

Ha valaki azt hiszi, hogy akár évszázadokkal korábban is a mindig ifjak ezt önként és dalolva vállalták és alig várták, hogy a nagyböjt megérkezzen, az biztosan téved. A test gyenge, a fiatal meg élni akar. Úgy falni az ételt is, ahogy az életet habzsolja. És persze nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek sem tudták mindig megtartani a szigorú szabályokat. Gyorsan lepöckölve a vállunkról a böjt felelősségét, mondhatjuk; egyszerűbb volt, akkor koplalni, amikor többször korgott a többség gyomra, mint ahányszor megtelt étellel… Hisz nem is álmodtak ilyen bőségről, kínálatról, roskadozó polcú szupermarketekről és boltokról…  

Az éhség nagy úr!

A böjt sokak szerint legyen egyébként is a papok dolga és kiváltsága. Hogy a papok számára mit jelent a böjt, arról két sztorit mesélek el.

Kocsis Fülöp, érsek-metropolitáról pletykálják, hogy nagyhéten, naponta csupán egyetlen szem diót eszik. Amikor rákérdeztem, hogy igaz-e ez a legenda, akkor nagy titkok tudójaként elmosolyodott és annyit mondott, a kollégái túloznak, mert néha egy-egy alma is belefér azért…

A másik történet pedig egészen Görögországig repít. Néhány éve készítettem egy interjút József, atyával, aki ortodox papként szolgált Nyíregyházán. Ő mesélte, hogy az Athosz-hegy egyik kolostorában volt „gyakorlaton” nagyböjt idején. Arrafelé ez nem játék. A páterek és a szerzetesek számunkra elképzelhetetlen módon sanyargatják magukat és ott bizony ezekben a hetekben hangos a kopogás az ódon falak között és egyáltalán nem azért, mert valaki zajongana, hanem az éhes szemek furcsa, absztrakt szimfóniája csendül fel… József atyát szikár, kolerikus személynek ismertem meg, aki időről-időre megcsillantotta intelligens humorát is. Szóval ő mesélte, hogy ahogy mentek bele a böjtbe egyre nehezebbé váltak a napok számára. A görögök épp hogy ettek, szüntelenül imádkoztak, éjjel-nappal a Jóistenhez fohászkodtak. Nem csupán azért, mert így illik, vagy ez a szokás. Egyszerűen nincs is sok étel a kolostor falai között, mert így talán a kísértésnek is könnyebb ellenállni. József atya így aztán egyre jobban küzdött az elhatalmasodó éhséggel. Gyomrát a sav mardosta, és érezte egyszerűen elfogy az életereje és koncentrálni sem tud az imádságokra. Mondom, egy vékony testalkatú, egyébként sem nagy evő atyáról van szó. Egy idő után már csak arra tudott gondolni, hogyan juthatna egy kis harapnivalóhoz. A kolostor udvarán megfigyelte a konyhai munkára kijelöltek napi mozgását, és szemfüles módon észrevette, hogy kora délután rendszerint felügyelet nélkül marad a kolostor éléskamrája. Az éhség legyűrte benne a lelkiismeretfurdalást és bátorsággal vértezte fel. Elvégre azért fénnyel még nem lakott jól senki. Amikor az udvaron már lélek sem járt, egyszerűen belopózott a kamrába. Na nehogy azt higgyük, hogy sódarok és kolbászok lógtak volna az éléstárban. Csupán magvakat, zöldségeket tároltak ott, de az atyának most ez maga volt a paradicsom meg a mennyei manna. Sebtiben harapta a zöldséget, szinte meg sem rágva a falatot, csak gyorsan nyelte. Majd okosan a reverendája zsebét megtömte egy kis ennivalóval. Biztos, ami biztos alapon. Majd óvatosan, ideiglenesen boldog hassal résnyire nyílt ajtó mellett, kilépett a kamrából. Már-már azt hitte, hogy ennyivel megússza ezt a kalandot, de azért az Égieknek is van humorérzéke! A lépcsőfordulónál belebotlott egy fiatal szerzetesjelöltbe. József atyának elkerekedett a szeme, egy pillanatra össze is rezzent, de szerencséjére a jelölteknek arrafelé térdre rogyva, fejet hajtva kell üdvözölni a már felszentelt papokat. Ilyenkor a papok atya, fiú, szentlélekkel köszöntik a jelöltet. Hát ő zavarában magyarul mormogott valamit, még az is lehet, hogy azt találta mondani: - Téged meg ki a jóég vezérelt éppen ekkor ide… Ámen! és markában egy szép érett paradicsommal rajzolt keresztet a jelölt feje felett…

Nem a hús a lényeg...

Szedd szét magad néha, rakd össze megint jól!  – mondta Szabó Tamás és ki is fejtette, a böjt lényege nem az, hogy kopogó szemmel várjuk a húsvétot. Annak sincs értelme, hogy mások előtt dicsekedve, vagy éppen a böjttel mit sem törődő sokaságot megvetve önhitten vonjuk meg magunktól az ételt.

Az atya szerint a böjt egyik lényege a megbocsátás. Gyakoroljuk ezt a kegyet, legyünk nagyvonalúak, másrészt merjünk áldozatot vállalni, merjünk jót tenni rászorulókkal, felebarátainkkal.

Szedd szét magad néha, rakd össze megint jól!  - szabadulj meg a hibáidtól, szabadulj meg a bűneidtől, amíg az úton jársz, légy egyre tökéletesebb, ez a böjt üzenete az örökösföldi parókus szerint. Vegyük át újból a leckét; tudjunk elnézést kérni, legyünk képesek megbocsátani, végtelenül szeretni és jót tenni. Még több mint hat hét húsvétig. Menni fog?  

Forrás: cardinalis.blog.hu

Nyíregyházi Egyházmegye