Aki megtalálja Krisztust önmagában, az megtalálja önmagát – Jézus-ima lelkigyakorlat volt Létavértesen

A jó Isten kegyelméből ebben az évben ennek a hétvégének a vasárnapja egybeesett nagyböjt második vasárnapjával, Palamasz Szent Gergely ünnepével, aki (többek között) a Jézus-imát magyarázataival közelebb hozta a hívekhez, így már nem csak a kolostorok falain belül létezhet ez az imamód. A lelkigyakorlatozók így még inkább magukénak érezhették ezt a kegyelem teljes időszakot. A teljes csöndben átélhetővé vált mindaz, ami az otthoni zajban lehetetlen.

Egy-egy szertartásokkal gazdagított nap különösen széppé és emlékezetessé tette az együtt töltött pillanatokat. Érsek atya tanításai mélyen beleivódtak a szívünkbe, és a záróbeszélgetés alkalmával, amikor mindenki megosztotta gondolatait, kiderült, hogy bár mindenki ugyanazt az elmélkedést hallgatta, mégis mindenki egyénre szabott, saját ajándékot visz haza belőle.

A következőkben Érsek atya elmélkedéseibe tekinthetünk bele nagy vonalakban.

„A csönd tartalma, súlya, mélysége függ a szeretet minőségétől. Az Istennel való kapcsolatunkban is különböző szintek vannak, egyre magasabbra vezető szintek… vagy a mélységnek egyre mélyebb fokai. Ez nem lineáris, hanem viharos. Ezeket a hullámveréseket mi keltjük, a mi hozzáállásunk függvénye. Merni kell továbblépni, ne ragaszkodjunk a múlthoz. Ha egy könyvet olvasunk, lapozni kell. Az Úr elénk tár valami újat, valami bizonytalant, amitől félünk.. Az Istenben való előrejutás végtelen. Ezért nem kell félnünk. Mindig az adott élethelyzetet kell látni. Most itt mi a feladatom? Ki kell merítenem a pillanatot. Magamat tudom beletenni ebbe a pillanatba. Csak az Istenre figyelünk. Minden csöndem más és más. Nyitottnak kell lennünk erre a végtelen kalandra, melyet az Isten tár elénk, hogy érzékelni tudjuk Isten végtelen szeretetét.

A csönd a szeretetkapcsolat legszebb kifejezése. Egy tartalmas tett, hasonló az Istennel való kapcsolatukhoz, mely minél mélyebb, annál csendesebb, ami messze elmarad az emberi szeretetkapcsolatoktól. Az imádság nem elsősorban az én tevékenységem. Túllép az emberi cselekvésen. Átemeli az embert a transzcendens létbe. Ezt a véges ember nem tudja átlépni, pedig van erre törekvésünk. Az ember vágyik a transzcendensre, mert érzi, hogy több annál, mint ami látható, hiszen az ember hordozza az Isten képmását.

Ajándékként kapjuk, hogy az Eucharisztiában ez az átemelés Istennek lehetséges. A mennyből alászállott kenyér az, amivel elfogadta Krisztus a bűnös embert. Közénk jött, bűnösök közé. Nem lehet indok, hogy bűnösségem miatt nem részesülök az Eucharisztiában. Olyan sincs, hogy most megérdemlem. (Nálunk a szentségimádás az előszenteltek liturgiája. A hódolat végén magunkhoz vesszük, nem távolról szemléljük.) Éljünk ezzel a lehetőséggel! Ezáltal több vagyok, mint önmagam. Átalakul a lelkem. Más lettem. Ő a kezdeményező, Ő jön le hozzám, én csak válaszolok. Minél inkább én vagyok benne az imádságban, annál kevésbé jut szóhoz az Isten. Háttérbe szorul az Isten… Hagyjuk, hogy vezesse Ő a beszélgetést!

A testünkkel is imádkozunk. Meghajlás, leborulás jellemző a böjti időszakban végzett szertartásokra. A belső imánál viszont egy kategóriába kerül a testünk és minden feladatunk, ami ezáltal megnemesül. Félreteszem, és a testemről is megfeledkezem. „Közelebb vagy hozzám, közelebb, mint én saját magamhoz”. (Szent Ágoston). Az a feladatunk, hogy Krisztusra mutassunk. Az én életemnek a főszereplője nem én vagyok, mert a magam személyiségét csak Krisztussal értelmezhetem. Aki megtalálja Krisztust önmagában, az megtalálja önmagát.

Krisztus eleve közel van. József Attila írja, hogy bejártam a világot, aztán megtaláltam a szívemben az Istent (Pontos idézet: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot” - Kné). Ha úgy érzem, hogy távol vagyok az Istentől, akkor magamtól vagyok távol, saját magamat nem találom, és ezért elegendő, ha Krisztust keresem és megtalálom, mert annál inkább megtalálom a saját helyemet is. Ha Krisztussal egyesülök, akkor Ő bennem van, lényegem mélyén. „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem” (Keresztelő Szent János). Minél inkább át kell adnom a helyem Krisztusnak a saját életemben, hogy ő cselekedjen bennem, hogy akarata legyen az én akaratom, minél többet imádkozom, annál inkább fölerősödik bennem az ő jelenléte. Szánjak időt Istenre! Ez az alázat útja. Azért nehéz, mert az emberekhez viszonyítjuk. Az alázat az nem konfliktuskerülés, nem meghunyászkodás, nyusziként nem húzom össze magam, hanem átadom magam Istennek. Ez az igazi alázat. Ez az emberi kapcsolataimat is segíti. Hiszen már nem félek, hogy háttérbe szorítanak, elnyomnak. Most az imában szorítsuk magunkat háttérbe, adjuk át a helyet Istennek.

Az imában nem az én akaratomnak kell teljesülnie, hanem az Isten akaratát szeretném kiimádkozni. Az én lelkembe csak én tudom beengedni az Istent. De ez nem tétlenséget jelent, hanem dolgoznom kell rajta, azonosulnom kell vele. Ha úgy tudok élni, ahogyan azt az Isten akarja, akkor békességben tudok élni,  még olyanokkal is, akik engem nem fogadnak el. Jézust sem fogadták el. „Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20) Rajtam keresztül az Isten akarata másokra is tud hatni. Ez egy olyan belső magabiztosságot ad az embernek, ami minden kereszténynek meg kellene, hogy legyen. Nincs mitől félni. Meg kell találni, hogy mire van szüksége a másik embernek, és ha az Istennel harmóniában élek, ezt hamarabb felfedezem. Aki nem boldog, az hálátlan, mert nem ismeri fel az Isten ajándékait. A Jézus imában azért kell elengedni mindent, hogy Jézus Krisztus valósuljon meg bennem. „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) Ez a magabiztosság onnan ered, hogy bennem az Isten van, és a bennem lévő Istenben bízom”.- emelte ki Érsek atya.

Vasárnap egy gyönyörű érseki liturgiával zárult a lelkigyakorlat. Uram, jó volt nekünk ott lenni… (Szent Péter nyomán), de Isten kegyelméből újult erővel tudunk belelendülni az otthoni teendőkbe, előtérbe helyezve Krisztust, hálával a szívünkben benső imánkat ismételve: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

Szöveg: Kaskötő Jánosné hitoktató, fotó: Havacsné Tiszai Aranka

Nyíregyházi Egyházmegye