Lenten thoughts

Ezen a héten látogass meg egy szenvedőt, akinek előbbre tudod hozni a húsvét vigasztalását. Valakit, aki mély szenvedést él át egy igazságtalanság, becstelenség, betegség, gyász, megcsalás, magány miatt, s akinek különösen nincs segítsége. Annál értékesebb, minél nehezebb neked éppen hozzá elmenned. Főzzél neki, takaríts ki nála, vásárolj be neki, hívd meg magadhoz, vidd el valahová, támogasd anyagilag, imádkozz vele, beszélgessetek. Nem elég, ha csak felhívod, vagy smst-küldesz, Isten sem oldotta meg a megváltásunkat egy üzenettel: alámerült a bugyrainkba. Most ne legyen elég a személytelen élelmiszergyűjtés, a számlára való anonim adakozás sem: legyen a segítséged perszonális, személytől személyig – Isten is így cselekszik.

Isten színe előtt vitasd meg, kihez kellene elmenned. Aztán készülj a találkozóra. Imádkozz érte egész héten, járd körül az élethelyzetét, keresd a segítség alternatíváit. Engedd, hogy egyetlen kereszt, egyetlen sors megterheljen. E héten ne akard az egész világot megváltani, csak egy ember sorsát hordozd a szívedben. A modern technika a világ nagyon sok emberének a szenvedését közvetíti felénk. Túl sok háborút, balesetet, menekültet, szegényt, bűnözőt, beteget, haldoklót látunk. Ez egyrészt érzéketlenné tesz a szenvedés iránt, csak úgy pörgetjük az ujjunkkal a szenvedésről szóló híreket…, másrészt nem tesszük meg, ami reálisan a hatáskörünkben állna. A világ minden szenvedését felfogni nem a mi hivatásunk: ezek „nem ember szívébe való nagy kínok kései” (József A.), gőg azt hinni, hogy a világ minden szenvedését mi fel tudunk fogni. A világ, a tér és idő minden szenvedését csak Krisztus tudta felfogni. Drámai abba belegondolni, hogy az evangéliumok egyértelmű leírása alapján Krisztus a kereszten utoljára felkiáltott. Pedig a keresztre feszítettek csöndesen szoktak megfulladni. Talán Krisztus szíve a világ összes szenvedését ragadta meg, s abban hasadt meg a szíve? A világ minden fájdalma Krisztus hivatása. A mienk egy-egy ember, egy-egy kereszt, akik a reális környezetünkben vannak. Imádkoznunk globálisan kell (minden szenvedőért), de cselekednünk reálisan (a számomra elérhetőkért). Engedd magad megterhelni egy ember keresztjével, poklával, szívszorító szenvedéseivel, s nagyon kicsit megsejtheted, Krisztus vajon micsoda kínokat vett magára!

Ha találkozol a szenvedővel, úgy kellene beszélgetni vele, hogy kinyissa szíve ajtajait, ahogy a Kékszakállú herceg várában: úgy találkozni vele, hogy kimondhassa testi-lelki fájdalmát, az igazságtalanság miatti sérelmét, haragját az Istenre, sérelmeit a testvéreire, szégyenét, életuntságát, gyászát. Készülj rá, hogy miket ne mondj. Borzasztó mondatok: „az én életemben is volt ilyen”, „tudom, mit érzel”, „a mi falunkban is volt valaki”, „ma már mindenkivel megesik”, „ilyen az élet”. A közhelyek nem segítenek. De nem segítenek a keresztény vigasz-panelek sem. Olcsón ne akarj keresztény igazságokkal, bibliai mondatokkal vigasztalni, szektásan erőltetett hittel tolakodni. Szállj alá a bugyrába, ahogy Krisztus leszállt a pokolra, okoskodás és elsietett vigasztalás, gyors és praktikus megoldások nélkül. Oda, ahol a szíve reszket, mert nem tudja, hogyan lesz tovább, mi lesz ővele, ahol magányos és fázik, ahol az emberektől, s talán Istentől is elhagyottnak érzi magát. S oda kellene Krisztus jelenlétét megidézni. Oda kellene a húsvét reményét előbbre hozni.

Nagyon sokat gondolkodtam ezen: Krisztus előrébb hozta a vigasztalást. Mindent nem hozott előbbre. Nem hozta előbbre a színelátást, azt majd csak a világ végén ajándékozza. Nem hozta előbbre a teljes igazságszolgáltatást, majd csak az utolsó ítéletkor lesz teljes igazságosztás. Nem hozta előbbre a teljes felvilágosítást, majd a világ végén látjuk át az egészet. Mindent nem hozott előbbre, de előbbre hozta a vigasztalást. Mert erre van jobban szükségünk. Ha egy szenvedőhöz lépünk, ezt a vigasztalást kellene odavinnünk – akkor is, ha Istent most nem látjuk színről-színre, ha most nem értjük az igazságtalanságokat, ha mindent pontosan nem is értünk. Tulajdonképpen nem csak a templom közepére kitett nagyböjti kereszt, hanem minden kereszt az útszélen és a falainkon, minden ünnep, minden papi áldás, minden baráti beszélgetés, a te látogatásod is ennek az előrébb hozott vigasztalásnak a mozaikkövei.

Mi van a vigasztalásban? Először is méltóság: az ember ne adja fel betegen, elhagyatottan, megtörten. Milyen méltósággal szenvedett pl. II. János Pál pápa! Aztán megvigasztaltan fel is lehet ajánlani a szenvedést: nagypéntek óta titokzatosan minden szenvedés az Ő keresztjéhez kapcsolható. A vigasztalásban van aktivitás: mindenki tud vigasztalni. Milyen sokat jelent egy daganatos beteg szájából a vigasztalás, olykor többet, mint Papp Miklós okosságai. Vigasztalást mindenki tud adni, és fontos, hogy adjon, s ez erőssé is tesz minket. De a legfontosabb: a vigasztalásban maga Krisztus van jelen. Krisztusnak talán azért kellett-akart felszállnia a keresztre, mert van egy egyszemélyes vigasza. Mindannyiunk keresztje egyszemélyes, nem tudunk egymás keresztjére felszállni. Van a szenvedésben egy olyan átháríthatatlanság, ami előtt tisztelettel meg kell állnunk, oda nem kell tolakodnunk – mégis valahogy Krisztusnak utat kellene készítenünk, mint a jó Keresztelő is tette egész életében. Van egy olyan vigasz, amit maga Krisztus akar elmondani. Tapintatlanság, tolakodás, okoskodás, sőt, bántás eltakarni Krisztust önmagunkkal. Ám Ő csodálatos módon oda tud és oda is lép minden szenvedőhöz, s mond olyan vigasztalást, amiből lehet élni, szenvedni, s jól meghalni.

A keleti egyházban a szerzeteseket a „föltámadás fiainak” hívják, akik igyekeznek már most a húsvét vigasztalásában élni. Lehet ez érvényes mindenkire: lehetünk a húsvét előrébb hozott vigasztalásának az emberei! Meg kell gondolnunk, hogy a húsvéti Krisztus sem reflektorfényben támadt fel, hanem lassan derül fel az egyes emberek, az egyház és az egész történelem számára feltámadásának ragyogó dicsősége. Üres sír, jelenések, találkozások, s várakozás a történelem végéig. Ezen a héten egy szenvedőhöz is ezt a dicsőségében lassan felderülő feltámadási vigasztalást szeretnénk közvetíteni.

Szöveg: Papp Miklós atya

Nyíregyházi Egyházmegye