Keresztvetés és leborulás

Filmekben láthatjuk azt a mozdulatot, amikor valaki veszélyben van, hogy önkéntelen keresztet vet, ami a nagyobb hatalomba vetett bizakodás jele, még akkor is, ha tudattalanul végzi. Azt nem tudni pontosan, mikor alakult ki ez a gyakorlat, az azonban bizonyos, hogy az első évszázadok idején már elterjedt, hiszen az ősi egyházakban (római, bizánci, szír, kopt) mindenütt ismeretes ez a motívum, igaz, más-más formában. Bibliai forrását mindenesetre Jézus egyik mondatából eredeztetik: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen.” (Lk 9, 23). Tehát minden kereszténynek kötelessége a kereszt jelében élnie a mindennapjait, amihez a keresztvetés egy nagyon hatásos emlékeztető. Érdemes különben elidőzni a magyar megnevezésén is. Bár nem szeretnék semmit sem belemagyarázni, azonban az, „ahogyan elvetjük szívünkben a keresztet”, nagyon is pontosan nevezi meg ennek a mozdulatnak a célját. Isten állandó jelenlétének is a jele ez a mozdulat, ahogyan a Szentháromság nevét hívjuk segítségül minden keresztvetésben (Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében). A formáról érdemes különben megjegyezni, hogy bizonyos eretnekek, akik tagadták Jézus emberi és isteni természetét, vagy emberi akaratát (tehát hogy egyszerre lett volna isten és ember, mely fontos kulcs a megváltásban), csupán egy ujjal vetettek keresztet. Éppen ezért a hetedik századtól elterjedt, hogy a mutató és középső ujjukat egybetartva vetettek keresztet az igaz hit képviselői, majd később alakult ki a ma ismert forma is (azonban az óhitűek, akik különváltak az orosz ortodox egyházból, a mai napig két ujjal vetnek keresztet, míg a többit leszorítják).

A leborulás görög neve a metánia, ami szó szerint megtérést jelent, amely pontosan magyarázza a leborulás mozzanatának jelentőségét. Maga Krisztus is számtalanszor szorgalmazza a megtérés fontosságát, aminek központi üzenete is így szól: „Térjetek meg, mert elközelgett az mennyek országa!” (Mt 4, 17). Az Isten jelenlétének állandó észben tartása mellett a megtérésre való folyamatos emlékezésünk sem maradhat ki keresztény életünkből. A mindennapi nehézségek és hirtelen elénk kerülő problémák hatására számtalanszor szembesülünk saját gyengeségünkkel, korlátoltságunkkal és gyarlóságunkkal is. Magyarul azzal, hogy bármikor bűnbe eshetünk, ha nem figyelünk. Ekkor a leborulásunkkal is emlékeztessük magunkat arra, hogy egyrészt mindig a bűnök kísértésének forgatagában élünk, másrészt Isten elé borulva ajánljuk fel magunkat, hogy segítsen megtört természetünkön. Isten ugyanis nemcsak eltörölni tudja a bűnöket, hanem segít jobbá válnunk abban a küzdelemben, hogy képesek legyünk meg is előzni azokat. A hódolatunkat is kifejezzük a mindeneket teremtő Isten előtt, akár az Oltáriszentség előtt, akár egy-egy ikon előtt leborulva, emlékeztetve magunkat, hogy imádatunk egyedül Istené, aki Krisztusban eljött közénk, és a szentek tevékenységében jelen van, akik az ikonon megfestve vannak. A leborulások terén megkülönböztetünk három fajtát: kis-, közép-, és nagy leborulást. A kis leborulás nagyon egyszerű, nem is túl látványos, ekkor a keresztvetés előtt vagy után enyhén meghajtjuk a fejünket. A közép leborulást akkor végezzük, amikor belépünk a templomba, vagy a szolgálattevő a szentélybe megy, mikor is ujjunkkal a földet érintve, majd felegyenesedve vetünk keresztet. Egyesek a Háromszorszent, illetve a „Jertek imádjuk” alatt is végeznek ilyen keresztvetést. Végül a nagy, vagy teljes leborulást leginkább nagyböjt idején végezzük, amikor is teljesen lehajolva, a homlokunkkal érintjük a földet, majd utána (egyesek előtte) kiegyenesedve keresztet vetünk. Két módját ismerjük, az egyik elterjedtebb volt egyházunkban, amikor teljesen lehasalva, kezünket a homlokunk elé helyezzük. A másik módja, mikor is először tenyerünket a földre téve, homorúan hajolunk meg, úgy, hogy közben a térdünket behajlítjuk. Egyeseknek idegen lehet ez a leborulási forma, azonban biztatok mindenkit, hogy ne kezelje fenntartásokkal, ha valaki így fejezi ki tiszteltét Isten iránt, hiszen a másik ember talán így kerül közelebb Istenhez. Mi pedig úgy, hogy nem mást, hanem a saját bűnünket ítéljük el, és mondjuk: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek, és könyörülj rajtam!"

Szöveg: Kiss Máté

Nyíregyházi Egyházmegye