Papp Miklós nagyböjti edzésterve V. – Imádkozd ébredéskor és elalváskor: „Dicsőség Istennek mindenért!”

Imádkozd ébredéskor és elalváskor lassan, nyugodtan háromszor: „Dicsőség Istennek mindenért!”

Az ébredés egy varázslatos pillanat. Egy töredék másodperc alatt ráébredünk önmagunkra, tér-időbeli helyzetünkre. Aztán máris tolulnak elő a testi és a lelki gondok: mit álmodtunk, hol fáj a testem, milyen teendők zúdulnak ma ránk… Olyan gyorsan tovalendülünk az önmagunkhoz ébredés pillanatán! Pedig megismétlődik az évmilliárdos csoda: a csillagporból alakult testünk személyes öntudatra ébred! Szegény szellemi fogyatékkal élő testvéreinknél olykor évtizedek alatt sem történik meg ennek a tiszta öntudatnak beköszönése, ami nálunk egy pillanat alatt megtörténik… Micsoda csoda! Fontos lenne, hogy ekkor mondjuk el: „Dicsőség Istennek mindenért!” Még ez a nap nincs kész: most kezdjük új szövetségben teremteni a Teremtővel. Váljon e napon „minden” Isten dicsőségére: ahogy szeretünk, dolgozunk, keresztet hordozunk! Fontos lenne, hogy ne csak humanista öntudatunkra ébredjünk, hanem keresztény öntudatunkra: „tehozzád ébred a lelkünk Istenünk”. Ébredünk majd más otthonokban, olykor kórházi ágyban, ébredünk most szuszogó házastársunkkal, de majd özvegyként is. Bármilyen élethelyzetbe is ébredünk, előbb Istenhez jó ébredni. Aztán jöhet a nap.

Az elalvás előtti pillanatok is fontosak. Jó ilyenkor is elmondani: „Dicsőség Istennek mindenért!” Jó kisimítani a lelkünket alvás előtt: bárhogyan sikerült is a nap, alkottunk és szerettünk, sebeket adtunk és kaptunk, voltak sikereink és bűneink. Este jó az egészet Istenre bízni. Nem engedni, hogy elvigyen Istentől a siker gőgje, de az élet fájdalmai sem. Az esti elalvás a halál begyakorlása: hálát adunk az életért, bocsánatot kérünk a bűneinkért, s mindent békésen Istenre bízunk, befejezetlenségeinket és be nem gyógyult sebeinket is, váljon minden dicsőségére! S aztán bizalommal belezuhanva átadjuk magunkat az álom (s majd a halál) küszöbén túl egy másik világnak.

Sok tudomány foglalkozik az ébredés és elalvás rítusával, annak áldásos vagy betegítő hatásaival. Az ébredés és elalvás két zárójel: olyan jó lenne Isten jelenlétét megidézni az ágyunk mellé ébredéskor és elalváskor is. A nagyböjtben nem elég kipipálni a teljesített böjtöket, hanem alakulnia kellene a jellemünknek. Ezen edzésterv valódi alakítást akar pl. az ébredési és az elalvási szokásainkban. Ha megszeretjük és jól csináljuk, nagyböjt után is fogjuk imádkozni: „Dicsőség Istennek mindenért!” Ha jól megy, a halálunkig, s a halálunkkor is el fogjuk tudni imádkozni. S ha minden jól megy, utána is ezt imádkozzuk az angyalokkal és Aranyszájú Jánossal – örökké a kozmikus Liturgián.

S hogy mi az a „dicsőség”? Sokan nem értik a dicsőítést: mintha az hízelgés lenne Istennek, vagy fölösleges ima. Pedig valójában a legalapvetőbb és legmagasabb rendű imánk. A dicsőítés a teremtmény alázatos odaállása a ragyogó Misztérium elé. Engedjük, hogy elbűvöljön, megigézzen, elvarázsoljon Isten ragyogó misztériuma. Az újszövetségi élet már nem egyszerűen rigorista törvénymegtartás, hanem szerelem, bizalom, barátság. Isten dicsősége bizalommal tölt el, ami könnyebbé teszi az erkölcs megtartását, a keresztekben való kitartás. Van úgy, hogy szomorúan, betegen, megtörten is jó a Nap elé állni, engedni, hogy az élet ránk ragyogjon, még ha nem is értünk mindent az életünkből. A modern-posztmodern embernek meg kellene érteni: az életünk nem egy produktum, amit iparilag, okos eszközökkel le lehetne gyártani, hanem bizalomteljes együttműködés a lét Alapjával. A dicsőítés a bizalom kifejezése: lehetnek úgy is jól a dolgok, ha nem is értünk mindent, ha fájnak történések, ha nincs mindenre emberi megoldás. A dicsőítés a nagypéntek mögé nézés.

Rendkívül fontos lenne sok doxológiát, dicsőítést imádkozni. Imáinkban mintha túl sokat foglalkoznánk önmagunkkal: „én kérek, én adok hálát, én kérek bocsánatot…” A dicsőítésben elfordítom a tekintetem önmagamról, s Napra, a ragyogó Istenre nézek: „Dicsőség Istennek!” A doxológia lesz az alapja az összes többi imának: kérhetünk, hálát adhatunk, bocsánatot kérhetünk, közben járhatunk – mert Isten csodálatos. Isten ereje, ragyogása, tökéletessége, misztériuma csodálattal tölt el, s egyben bizalommal: micsoda hatalmas, abszolút, intelligens, áldozatkész Istenben bízunk! Ahogy Pál mondja: „Tudom, kinek hiszek!” A doxológia megerősíti, felrázza, életkedvvel tölti el az embert: van benne valami mennyei forgószél, körtánc, ami már most elkaphat, s örökké tarthat. Húsvétkor Isten fellebbenti a fátylat az örök dicsőségéről, melyet nem tud megölni a vasszög, nem állítja meg a korbács és a vér, melyet nem lehet megölni a kereszten. Feltámadása a dicsőségének biztos erejét mutatja.

Aki kiállt a Napra, arra ragad egy kis napfény. A szentek feje körüli glória is igazából fény: Isten dicsőségének fénye ragyogott fel az arcukon. Egész életünk célja, hogy Isten fénye felragyogjon egész lényünkön: a gondolatainkon, szavainkon, tetteinken, szenvedésünkön, meghalásunkon. Az egész élet, az egész morális cselekvés célja Isten dicsősége. Nem a bűnöket akarjuk kerülni, nem kötelességet teljesítünk, hanem Isten dicsőségét szeretnénk felragyogtatni önmagunkon, szeretteinken és a világon, a családok életén, a kultúrán, a gazdaság és a politika világán is.

Már lehetünk a „feltámadás fiai”, akik nem ragadnak bele a polgári jólétbe, az orvosi leletekbe, a politikai hullámvasútba, a pitiáner karcolásokba, hanem a húsvéti fátyol mögé pillantva elkezdik a színelátást.

Szöveg: Papp Miklós atya

Nyíregyházi Egyházmegye