Krisztusban szeretett testvéreim!

Szenteste, az alkonyati zsolozsmában, melyet Szent Bazil Isteni Liturgiájával együtt végzünk, az első sztihira ezen szavaival kezdjük Karácsony ünneplését:

Jertek, örvendezzünk az Úrnak, hirdetvén a jelen nagy titkot, mert a korlát válaszfala leomlik, a tüzes kard megszűnik, és a kerub az életfájától eltávozik…

A betlehemi gyermek megszületésekor a Paradicsomról énekelünk, ahonnan korábban engedetlenségünk miatt kiűzettünk. A pólyába göngyölt csecsemő láttán a magunk rabságára gondolunk, de már csak annak fájdalmas emlékére, mert immár „nem őrzi többé lángfegyver az Éden kapuját”: a tüzes kard megszűnt, és a kerub az életfájától eltávozott. Egy barlangban szemléljük a Láthatatlant, aki magára vette a mi szolgai alakunkat azért, hogy láthatóvá tegye az eredeti képmást, mely bűneink miatt a fölismerhetetlenségig eltorzult bennünk.

Isten magára vette azt, ami nem volt, a mi emberségünket, hogy mi pedig a pásztorokkal együtt a jászol előtt imádva Őt az Ő istenségét ölthessük magunkra. A szeplőtelen Anya mosolyog gyermekére, akit világra hozott, Arra, aki őt Istenszülővé tette, s akit „boldognak hirdet minden nemzedék”. Megszületett tehát, a „kisded csecsemő, az örökkévaló Isten”.

Ki foghatja föl ezt a nagy titkot? Ki magyarázhatja el, hogy mi történik a barlangban? Ki tudná elbeszélni a betlehemi eseményt, amely pásztorok tanyáját mutatja, de az angyalokkal teli mennyországot ábrázolja? Márpedig hirdetnünk kell e jelen nagy titkot, nem hallgathatunk róla. Nem tehetünk úgy, mint ha meg sem történt volna.

A világtörténelem legnagyobb fordulatát hozza ez az éjjel, s nekünk készen kell állnunk erre a hatalmas fordulatra. Negyven napon át készültünk rá, mint maga az Úr is, mielőtt az emberek elé lépett. A böjtünkkel tisztítottuk magunkat, hogy készek legyünk arra a teljes megtisztulásra, amelyet egyedül Ő adhat meg nekünk. Most már nem ronthatjuk el az ünnepünket azzal, hogy nem veszünk róla, Róla tudomást! Most már nem fordíthatjuk vissza a Teremtő folyamatot, amellyel Ő vissza akar bennünket helyezni eredeti képmásunkba! Ez a Karácsony tétje! Ezen múlik, hogy a történelem valóban magával ragad minket és elvisz a végső, Isten akarta beteljesedésbe, vagy pedig nyomtalanul tovaviharzik fölöttünk.

Megfordít-e bennünket ez az ünnep? Megváltozik-e tőle az életünk? Ha valódi megtérésre indít, akkor ne röstelljünk odatérdelni a betlehemes szereplőkkel együtt a jászol elé, ne féljünk olyanná lenni, mint a gyermek. Hiszen ezen az úton válhatunk Isten gyermekévé. Az Isten embertől született azért, hogy mi Istentől szülessünk, hogy isteni élet legyen bennünk. Nekünk akarja adni önmagát, hogy többé mi se csupán önmagunknak éljünk, hogy ne a mi bűnös emberi életünk folytatódjék, hanem a folytatást az Ő isteni élete vegye át bennünk.

Talán mégis folytatni akarnánk bűnös emberi életünket? Nem akarunk inkább váltani? Emberiről istenire? Bűnösről szentre? Ne forduljunk el a gyűlölettől a szeretet felé? Az ítélettől a megértés felé? A konoktól a békés felé? A kegyetlentől a kegyes felé?

Karácsony békét hoz a jóakaratú embereknek. Elvehetetlen békét, amelyet a világ nem volt képes megadni, de most már elvenni sem. Annak szívében jelenik meg ez a mindent legyőző béke, akinek szívében karácsonykor valóban megjelenik az eredeti képmás, megszületik az örökkévaló Isten.

Karácsony tehát a fordulat ünnepe, ekkor kezdi láthatóan beteljesíteni az Úr az Ő üdvözítő tervét. A megtérés ünnepe ez, amely megnyitja nekünk a királyi ajtót, az Isten országának kapuját. Ez Karácsony igaz ajándéka! Ahogyan az első római pápa is fogalmazta: „Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek” (2Pét 1,4). „Korábbi életmódotokkal ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt” (Ef 4,22). Ezt már az ő apostoltársa, Szent Pál írja az efezusi keresztényeknek, majd hozzáteszi: „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert (Ef 4,24). Az „új ember” pedig valójában ez a ma érkezett Újszülött. Ő köti össze az Eget a földdel, bennünket, földi halandókat a mennyei seregekkel. De Ő köt össze bennünket itt, a földön egymással is, aki megszületik mindnyájunkban, hogy újra fölismerhetővé tegye ne csak önmagunkban, hanem a másikban is az Isten képét. Azt mondja nekünk: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, nekem tettétek” (Mt 25,40). Talán ez lesz a legnagyobb fordulat Karácsonykor, hogy másként tekintünk egymásra. Mostantól magunkban is és mindenki másban is meglátjuk a kisded csecsemőt, az örökkévaló Istent.

„Őneki kiáltsuk tehát: Isten, ki Szűztől születtél, könyörülj rajtunk!”

Jertek, örvendezzünk az Úrnak, * hirdetvén a jelen nagy titkot, * mert a korlát válaszfala leomlik, * a tüzes kard megszűnik, * és a kerub az életfájától eltávozik, * és én a paradicsom élvezetében részesülök, * melytől engedetlenségem miatt eltiltattam, * mert az Atya változhatatlan képmása, * az ő örökkévalóságának ábrázatja szolgai alakot vesz fel, * a szeplőtelen Anyától változatlanul születik, * és ami azelőtt volt, az meg is marad, * valóságos Isten, * és ami nem volt, azt fölvette, * emberré lévén emberszeretetből. * Őneki kiáltsuk tehát: * Isten, ki Szűztől születtél, * könyörülj rajtunk!

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum