Lenten thoughts

A lélektan szerint mindenkiben működnek „énvédő mechanizmusok”, azaz azt hisszük, hogy jók vagyunk, nagy bűnünk nincs. Ezek az énvédő mechanizmusok fontosak, hogy állandó szorongás nélkül tudjunk működni, ne ácsorogjunk állandó lelkiismeret-furdalásban. Ám most annak van az ideje, hogy kioldjuk ezeket a fékeket, s őszintén ránézzünk életünk fekélyeire. Most azt kellene elhinni, hogy tudnánk jobbak lenni! Bűneinkkel nem azért kell szembenéznünk, mert ez nagyböjti szokás, hanem a legjobb életlehetőségeitől fosztja meg magát, aki nem akar megszabadulni bűneitől. Éppen a kitöréstől, a gyógyulástól, a fejlődéstől, azaz legjobb énjétől, életétől fosztja meg magát, akinek nincs bűnbánata. Amikor az Egyház bűnbánatra hív, nem erkölcscsősz akar lenni, nem ítélkezni akar, hanem a legjobb énünkre akar meghívni.

A megtérés, nem annyi, hogy „szedd össze magad”, a bűnbánat nem egyszerűen pszichológiai önismereti kérdés. A megtérés nulladik lépését maga Isten teszi meg felénk. Az egész húsvét Isten „elénk sietése”, mintha dicsőséges trónjáról elénk sietett volna, amint a tékozló fiú elé sietett atyja. A sorrend fontos: nem arról van szó, hogy előbb tisztuljunk meg, s majd méltóak lehetünk Istenre (ezért ne is ítéljünk meg senkit, aki a templomban van). Fordítva: előbb érezd meg, hogy nagyon közel van hozzád az élet Istene, odalép hozzád, jelenléte tisztázó csöndre int. Aztán elkezded megérezni nyomorult bűneid fekélyeit, kicsinyességed, gonoszságod, butaságod. A szégyent, szeretteid fájdalmát. A bűnbánat forró könnyei talán minden gyónásnál nem adatnak meg. Ám aki egyszer megsiratta ontológiai mélységben a bűneit, az soha nem feledi el: Isten felfoghatatlan szeretete indít bűnbánatra, nem az én pszichológiai önismeretem vagy mások rosszallása. Sehol sem érezhető annyira ez a hozzánk lépő szeretet, mint a keresztnél, nagypénteken. „Téríts magadhoz minket Urunk, és mi megtérünk!” – mondja a zsoltáros. Minden önvizsgálat, bűnbánat lehetőségi feltétele a hozzánk odalépő, szavakba nem férhető szeretet. Szeretek az ablakmosás képére gondolni: esti szürkületben nem érdemes ablakot mosni, mert talán ott suvickolunk, ahol nem kellene, s ott hagyunk koszt, ahol észre sem vesszük. Aztán majd a másnapi nappali fénynél látjuk ablakmosásunk elégtelenségét. Szóval előbb a fény, előbb Krisztus közelsége, aztán a látás, a kritika, a bűnbánat. A keresztény bűnbánat nem egyszerűen humanista őszinteség, hanem Krisztus szemében nézem magam. Az ikonok Krisztusának ezért van nagy szeme.

Bűneink megvizsgálása klasszikusan a Tízparancs alapján szokott történni, ám újszövetségibb, ha a szeretet három iránya szerint vizsgálódunk – ehhez mellékelek egy lelki tükröt (http://pesterzsebetigorogkatolikus.hu/ujszovetsegi_altalanos_lelki_tukor.pdf). Az Újszövetségi főparancs: „Szeresd Uradat, Istenedet! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” A bűn szeretetlenség. Nem parancsokat szegünk meg, hanem nem szeretünk. A szeretetlenséget mélyebben tudjuk bánni! Bár a parancsok is a szeretet parancsai, a parancsok is a szeretetet akarják előmozdítani, de valahogy túl előtérbe tolakodtak, s az eredetibb szeretet-dimenzió elfelejtődött. Tehát valójában azt kellene gyónnunk, hogy nem szerettünk, rosszat szerettünk, vagy rosszul szerettünk. Nem szerettük jól Istent (imádság, liturgia, bálványok), nem szerettük jól felebarátainkat (család, munka, közösség), nem szerettük jól önmagunkat (testi-lelki fejlődésünk). A bűnbánatban mindig ott a húsvét: tudok én jobban szeretni! Soha nem látnánk a szeretetünk elégtelenségét, ha nem látnánk a magasabb szintű szeretetet. A húsvét a legnagyobb szeretet fátylának fellebbentése, s ennek erejében a mi szeretetünk újjáteremtése, megerősítése.

A legsúlyosabb szeretetlenségek a gonosz bűneink. Van, hogy fáradtságból, figyelmetlenségből, tudatlanságból követünk el bűnöket. Ám a legsúlyosabbak azok, melyeket direkt gonoszul, ártó szándékkal hajtottuk végre: direkt rosszat terjesztek a másikról, ártok az életének, megtöröm az előrehaladását, rombolom a hitét, szétverem a házasságát, megkárosítom anyagi jólétét. A gonosz bűnök minőségileg súlyosabbak, ezeket nem engedhetjük meg magunknak! Rázzuk fel azt a belső viszonyulást, ami ezt elfogadhatónak tartja: sok kis gonoszság adódott össze, hogy Krisztus szegei a testébe kerüljenek.

A bűn elleni küzdelemben valójában nem a bűn ellen kell küzdenünk, hanem a jóért. Nem valami ellen akarunk élni, hanem valamiért, valakiért. Mindenki megtapasztalta már, hogy amikor „jól megy” az élete, azaz rendesen szeret, él a kegyelem szentségeivel, emberséges a környezetével, szóval amikor értékesen él, akkor a bűnök eszébe sem jutnak. A jó mintha magától oszlatná a rosszat. A bűn ellen alapvetően nem úgy kellene küzdenünk, hogy szemügyre vesszük egy-egy konkrét bűnünket, hanem azt kellene szélesebben megnézzük: mi az a nagyobb jó, ami nincs az életemben, s emiatt tudott betolakodni ez a bűn? Mi az a nagyobb jó, amire törekednem kellene, s magától kiirtaná a bűnt? Hol lehetnék igényesebb, nagyvonalúbb, intelligensebb, önkéntes, szélesebben szerető? Van-e nagyobb ügy az életemben, mint az én kis jólétem? Emlékszünk a példabeszédre: ha az ördögöt kisöprik a házból, s az üresen marad, jó lakó nélkül, akkor sokadmagával vissza tud térni az ördög. Az üresség vákuumként szívja be a rosszat. Ha jó lakó van szívemben, a gondolatvilágomban, akkor nincs helye a rossznak. „Győzzétek le a rosszat jóval!” – bíztat Szent Pál. Legyen most ez a lelkiismeret-vizsgálat olyan, hogy ne csak a bűnöket szemezgesd, hanem a meg nem történt jót, a hiányzó jót, a laposan megélt jót! E héten azt vizsgáld meg, hol nem szeretsz rendesen. Hol szerethetnél krisztusibb módon? Jól szeretsz-e? Jót szeretsz-e?

Krisztus bűnbánatra hív mindenkit, felekezettől függetlenül. Aki teheti, gyónja is meg a bűneit, aki nem, az is keresse a bűnbánati szertartásokat. Jó dolog már ezen a héten meggyónni, így már a virágvasárnapot megtisztulva ünnepelheted, s nagyheti gyónásra esélyt adsz azoknak, akik bármilyen munka, betegség miatt csak akkor tudnak gyónni. Haljunk meg a régi énünknek Krisztussal, hogy Krisztussal a legjobb énünkre tudjunk feltámadni!

Szöveg: Papp Miklós atya

Nyíregyházi Egyházmegye