Az Isten akkor is velünk van, amikor mi már elfordultunk tőle, és nem értjük, hogy miért segít – sírbatételi vecsernye a székesegyházban

„Temetésre jöttünk, temetni egy embert, akiről sokat olvastunk, hallottunk, akit szerettünk, ismertünk” – kezdte a prédikációt Kepics Mihály atya, Krisztus emberi természetéről szólva. „Jézussal, mint emberrel tudunk igazán azonosulni – átérezzük ahogy kínlódva a Gecemáni-kertben Istenhez imádkozik: ha lehetséges, múljék el. Hányszor imádkozunk így mi is: Istenem, ne add meg, ne engedd meg, hogy megtörténjen, segíts, hogy elmúljon – rimánkodunk az Istenhez.”

Krisztussal, az emberrel azonosulunk akkor is, amikor viszi a keresztet és lezuhan a porba. Akármilyen erősnek gondoljuk magunkat, sokszor gyengék vagyunk lelkileg: amikor nem látunk esélyt a kiútra, úgy érezzük, nincs értelme küzdeni, zuhanunk a földre, a porba, mint Krisztus a kereszttel.

Majd a keresztre feszített Krisztussal is azonosulni tudunk: hányan adnak tanácsot az okoskodók, a gúnyolódók pedig Isten jól megérdemelt büntetéséről beszélnek, s ezt még el is hisszük nekik.

Az ószövetségi ember valóban ez alapján imádkozik: Istenem én jó voltam, legyen jó az életem, ne érjen semmi rossz, de a megváltott ember máshogy gondolkodik. A kereszt értelmetlennek, érthetetlennek tűnik, feltesszük a kérdéseket: miért kell szenvedni, miért kell elpusztulni, de a megváltott ember már tudja, hogy akit most ide eltemetünk nem egy jó ember, hanem az Isten fia. S amikor azt gondoljuk, nem segít nekünk, tétlenül nyugszik, akkor épp a pokol tornácáról szabadítja az embereket. „Mert amikor már nem süllyedhetünk mélyebbre, akkor van, aki odajön és fölsegít minket. Az Isten akkor is velünk van, amikor mi már elfordultunk tőle, és nem értjük, hogy miért segít. Hiszen mindennél jobban szeret minket, s nem elpusztítani, hanem, szeretni akar bennünket, az ő országába vezetni” – zárta gondolatait az atya.

A szertartás gyászmenettel folytatódott: ahogyan Arimateai József levette a fáról Jézus testét, úgy a püspök magára terítette a Krisztus testét ábrázoló plastyenyicát, és hosszú körmenetre indult a hívekkel.

Visszaérkezve, a székesegyház kapujában Ábel püspök és főhelynöke magasba tartotta a halotti leplet, a hívek fejet hajtva jutottak be a templomba, majd az új sírba helyezett Krisztus előtt térdet hajtva mondtak imát.

A temetés virrasztással és zsoltárolvasással folytatódott: elsőként Ábel püspök olvasott a sír mellett.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye