Oltalom és fény

„Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó Istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom” – szólt István király 1038-ban, Székesfehérvárott, országát és a Szent Koronát felajánlva, Szűz Máriához. A történelem küzdőterén és a lelkekben ekkortól fogva lett Szűz Mária szakrálisan is a magyarok védőasszonya, hozzásegítve népét, hogy úrrá legyen történelmi tragédiáin, és megmaradhasson a Kárpát-medencében. Mária neve: a Szűzanyáé ott hangzott a tatár nyilaktól fenyegetettek, a török vagy a német iga alá vetettek ajkán, majd a további vészterhes időkben élők fohászaiban és kiáltásaiban is. Összeforrva a személyes anyaképekkel, csaknem ezer éve lakik szabadító erőként a magyarok szívében. 1686-ban, a megelőző történelmi küzdelmek egybeforradási és a következők megnyílási pontján Szűz Mária nagyszerű üzenettel nyilatkoztatta ki a magyarságra tekintő figyelmét. A Pócs falu bírájától 1676-ban – a töröktől szabadulásának hálájaként – rendelt, s Papp István, a görög katolikus lelkész öccse kezétől készített, jávorfára festett, majd a helyi görög katolikus fatemplomban elhelyezett 50 x 70 centiméter méretű Istenszülő-kép 1686. november 4. és december 8. között könnyezni kezdett. Pedig könnyezésének utolsó napján a kelyhekben már megdermedt a víz. I. Lipót hiába vitette e csoda hírére a képet rövidesen Bécsbe, ott az arcmás nem adott jeleket. Az 1707-ben másolatban Pócsra került Szűzanya-ábrázolás viszont előbb 1715. augusztus 1-én, azután öt nap múlva ismét könnyeket ejtett, s csillogásuk 1905 decemberében újra megjelent az Istenszülő tekintetében. A kép és a csoda az egyik legfontosabb magyarországi kegyhelyként ragadta meg Ady és igen sok más művész figyelmét. A boltozat-méretű keresztény hittel rendelkező – s lelkének ezt az erőforrását is a diktatúra lebontására irányító –, 1949. május 4-én született Nagy Gáspár többek között Szűz Mária, a Megváltó és az ember küldetését egybekapcsoló műveinek sorozatával fordult szembe a kisded-gyilkos Heródes-világgal. („Ne féljetek…!”; Jegyezvén szalmaszállal; Háromkirályok stb.). Anyámmal hófehérülök című, édesanyjának küldött költeményében Mária és Jézus tiszteletét s a szülőanyja iránti szeretetét – egymásra vetítve az eget és a földet – így fogja egységbe: „Erzsébet napra levelem, / sosem díszes lapom, mint / Szűzanya-Mária meglátogat, de / betlehemi első királynak innen / elszököm, (…) / jászoltérdeinken ringassuk meg / a kisdedet, hát »fel nagy örömre«”. Májusnak a Szűzanya arcára tekintő, többszörösen is ünnepi és emlékező havában a versből áradóakhoz hasonló, tiszta fények sugároznak a történelmi s a magánéleti fagyok maradványaira. A gondoskodó hit és a szeretet erejével téve jelenvalóvá az első magyar királynak az „Ég királynőjéhez” intézett egykori szavait.

Szöveg: Jánosi Zoltán, fotó: P. Tóth Nóra

Nyíregyházi Egyházmegye