Pünkösd ünnepe

Jézus ma is fennhangon hirdeti: „aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, amint az Írás mondja, annak belsejéből élő víz folyói fakadnak.” Jn7,37 Ezt a szentlélekről mondotta. Pünkösd kegyelme, vagyis a keresztény hit teljessége csak azoké lehet, akik a SZOMJÚSÁGOT nem oltották ki magukban, illetve érzéstelenítették a saját kedvenc kábítószereikkel. Minden ember, akár tudja, akár nem, Istenre szomjazik. Mi igazolja ezt a felismerést? Az, hogy bármiféle szomjúságot érez, azok kielégítése soha sem lehetséges teljesen. Aki rákapott a kábítószerre, alkoholra, a nemi gyönyörökre (kiszakítva azt a házasság szentségéből és abszolutizálja) vagy egyre magasabb rangra, kitüntetésre, hatalomra vágyik, soha nem talál kielégülést, és az, amiből szomját oltja, istenként az egész életét követeli (ld. kábítószer). Tehát egy életellenes bálványisten foglya lesz. Végtelenséget ígér, végtelen kielégülést és pontosan azt nem adja meg.

Ez a végtelenség és totális önátadás jelzi, hogy az emberi szívben lévő szomjúság Istenre való szomjazás!

Jézus azokat hívja magához, akikben szomjúság van, ám azok nem hozzá mennek, akik rászoktak a bálványisten által adott ideiglenes kielégítésekre. azoknak az isteni élet forrása nem ízlik. Rákaptak a műitalokra, szomjúságuk rossz irányt vett. Ezért történik meg, hogy amikor minden hamis italt adó evilági forrás el lesz zárva előlük; kiterítve az intenzív aszályon felszakadhat bennük az az ősi, eredeti Isten utáni szomjúság. Sajnos az is előfordulhat, hogy még ekkor is hamisítványokról ábrándoznak. Talán megbotránkoztató, ami eszembe jut, de ki kell mondanom a saját magam ellenére is. Előfordul, hogy egyfajta vallásos keresztény élet is kibicsaklik. Rákap az egyházi életben valami jóra, ami nem a végleges jó, nem a legfőbb jó. Rátalál valami szentre, ami nem maga a szentség, valami szinte testi gyönyört okozó bensőséges áhítatra, amelyben nem Jézus a központ, hanem az ő bensőségessége.

Mintha a nyugati kereszténység sodródna valláspszichológiai élvezetek felé. A mérce az lesz, hogyan érzem magam a liturgián (Miért? Hogyan érezte magát Jézus, amikor oda adta életét értünk a kereszten?). Nem arról van szó, hogy hitéletünkből száműzzük a művészeti szépet, az együttlét örömét, a bűnbocsánat után esetleg még plusz ajándékba kapott ujjongás; hanem arról van szó, hogy ne keverjük össze még Isten vigasztalásait sem a vigasztalások Istenével. Főleg attól tartózkodjunk, hogy hamis extázisban keressük Pünkösd igazságát és vigasztalását.

„Aki bennem hisz – mondja Jézus, annak belsejéből élő víz folyói fakadnak.” Tehát nem az emberi lélekben magában van adva a forrás, hiszen az Istennel való szakítás éppen a forrást zárta el, hanem a Jézusba vetett hit adja kívülről belénk a forrást: a Szentlelket, aki szinte „összevegyülve” Isten utáni vágyakozásunk kiszáradt forrásával: élő vizet fakaszt. Szívünket rákapcsolja Isten szentháromság életére.

Uram Jézus! Ne engedd, hogy azt az alapvető szomjúságot, amely az isteni életre való szomjazás, kioltsam és e világ ciszternái poshadó vizeivel próbáljam felcserélni. Add nekem állandóan Szentlelkedet, Atyád Lelkét, hogy éljek, igyak az élet vizéből és Isten levegőjéből vegyek lélegzetet. Ámen.

Szöveg: Barsi Balázs 

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye, videó: Gerner Attila, ének: Pásztor Richárd

Nyíregyházi Egyházmegye