Ha múzeumban vagy kiállításon vagyunk, szinte belénk idegződött, hogy „ne érj hozzá, nem szabad!!!” Alig hisszük el, hogy megtehetjük az ellenkezőjét, sőt fel is szólítanak rá! Pedig ez történt Mátyássy László szobrainak kamarakiállításán a Panagia Központban. Bár csak négy napig volt nyitva, sokan jöttek el – elsősorban vakok és gyengénlátók, de más fogyatékosok is – nem „megtekinteni”, hanem tapogatni, ujjal ízlelgetni, felfedezni azt, amit a művész bronzba öntött formákkal üzen. A hűvös anyag beszédessé vált a kereső tapintás alatt: elindult a csöppnyi szamár, amelyen Jézus vonult be Jeruzsálembe, megtalálták csónakosukat az evezőlapátok, aki a bárkában Jézussal szemben ülve ámulva hallgatta tanítását. Felfedezték a kezek, hogy a világot kezében tartó és áldó gyermek-Krisztust óvólag védi az Istenszülő, homlokán és vállain az örök szüzességet jelző csillagokkal – és bár sosem láthatják a budai vár fokán álló, négy méter magas, monumentális Mária szobrot, mégis közel kerülhetnek hozzá, ha itt megsimogatják. A hit elmélyítésének e szokatlan csatornája utat nyitott azok számára is, akiknek belső világa nekünk, fizikai szemekkel rendelkezőknek titok marad.

És még egy érdekes tapasztalat: amíg a vak számára a legnagyobb élmény a tapintás, addig mi, „látók” igen gyakran csak „regisztráljuk”, tudomásul vesszük, hogy mit is látunk. Mintha sajnálnánk az időt, hogy végigsimítsuk az apró hajlatokat, redőket, melyeket a művész keze oly gondossággal formált. Mintha elég volna a „megismeréshez” a szemmel látható, olvasható információ, és nem kellene elmélyednünk az ábrázolt személy lelkivilágában, végigtapogatva alakjának számtalan kis részletét! Köszönjük vak embertársainknak, hogy utat mutattak egy teljesebb látásmód irányában, Mátyássy Lászlónak pedig, hogy bizonyította: a keresztény ikonográfia milyen megtermékenyítő hatású lehet a kortárs plasztikában.

„A kiállítás szerintem nagyon ötletes volt, a változatosság különösen tetszett. Többféle dombormű típus volt, amiket addig nem ismertem, a térbeli dolgok síkbeli ábrázolásáról nem sok fogalmam volt előtte, rengeteget tanultam itt ezekről. Általában a szobrok vagy túl nagyok ahhoz, hogy végig tudjam őket tapogatni, vagy pedig túl magasan vannak, itt viszont pont megfelelő méretre voltak lekicsinyítve. Az élmény, amire legjobban emlékszem, hogy a Szentkoronán nem vettem észre egy abroncsot, eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy nem lebeg az alak feje fölött. Csomó jelenet ábrázolásával pedig még nem is találkoztam, például Jézus tanítványaival a csónakban, szóval ezek is közel hozták hozzám lelkileg a megjelenített eseményeket.” (Harmat Gergely)

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum