Ordination of a deacon in Kisvárda

„A Szent Liturgia alatt döbbentem rá, hogy a jelen lévő atyák mindegyikéhez volt és van valamilyen személyes kötődésem: az atya, aki keresztelt, az egykori parókusok, akik mellett ministráltam Máriapócson, lelki vezetők” – mondta Tamás Ferenc diakónussá szentelését követően. Az oltár körül szolgáló tizenegy atya most is amellett az ember mellett állt, aki – Ábel püspök szavaival – „életének fordulópontjához érkezett”.

A fiatalember célja és hivatástudata töretlen kisgyermekkora óta: „amióta az eszemet tudom, pap akartam lenni” – vallotta Ferenc atya, s vallomásának egyik központi szava az akarat, hiszen az oltár felé törekvését nem a külvilág, csak az Isten hívó szava, s ennek nyomán rendületlen elszántsága ösztönözte. A diakónusi rend fölvétele a szolgálat tekintetében jelent fordulópont: ezt világította meg homíliájában Ábel püspök.

A prédikáció alatt a szentelendő vállán a kendő, kezében a kancsó még azt jelezte, hogy a papokat, embertársakat szolgálta alszerpapként, mostantól azonban „mint az angyaloknak: Isten ügyében kell szolgálatot teljesítened” – magyarázta a diakónusjelöltnek a püspök. „Amikor magasra emeled az orárion végét, emlékezz rá: ez az angyal felkiáltó szava és felhívása a nép felé”, hogy könyörögjünk az Úrhoz.

A diakónusszentelés az egyik legkiemelkedőbb Mária-ünnepre esett, ehhez igazította további gondolatait a főpásztor. Két történetet mesélt el a hallgatóságnak, „az egyiket Csehov, a másikat a Jóisten fogalmazta meg.” A Bánat c. novella az élet értelmetlen fájdalmairól, az elmúlásról, az Isten által eljegyzett tiszta szűz, Mária története pedig (a leányzó és az édesanya minden szorongattatásával együtt is) az élet beteljesedéséről, a feltámadásról és az örök élet vigasztalásáról szól. Mária bánata reménnyel és vigasztalással teli, mert ő elfogadta és megvalósította az Isten rábízott feladatát és küldetését.

Szűz Mária példáját állítva Ferenc elé arra kérte az újszenteltet, hogy diakónusként áldozatkészen szolgáljon: „mutass jó példát, járj elöl, mint a Szűzanya, tégy félre minden büszkeséget, beképzeltséget, légy mindig alázatos és szófogadó, mint ahogyan az Isten szolgájához illik.”

A prédikáció után az adományok az oltárra kerültek, ezek mellé hajtotta oda fejét az oltár szélére a diakónusjelölt, a főpásztor kézrátételével és imáival ajánlotta a Jóistennek a szentelendőt, mondván: „Imádkozzunk tehát érte, hogy szálljon le reá a legszentebb Lélek kegyelme!”

Tamás Ferenc diakónust a közösség is méltónak találta, aminek azzal adott hangot, hogy az Axios! felkiáltást énekelte a püspök után.

Az újszentelt a szertartásba immár diakónusként kapcsolódhatott be: a ripidiont és az oráriont használva kezdte végezni szerpapi feladatait, melyek püspöki rendeletre Kisvárdán folytatódnak a továbbiakban.

Boldogasszony liturgiája miroválással zárult, ám a templomudvaron rendezett agapén folytatódott az ünneplés.

Az egyházközség új szolgálattevője személyesen köszönte meg az imákat és a befogadást a jelen lévő híveknek egy emléklappal, melyen választott jelmondata szerepel: „Igazságodat nem rejtem el szívemben, hűségedet és segítségedet hirdetem.” Zsolt40,11

„Olyan jelmondatot próbáltam keresni, mely kifejezi a hitemet. Mindenben, amiben megtalálom a Jóistent, szeretném átadni az embereknek. Hiszen ő ott van mellettünk a csodában és a mindennapokban is.”

A papi hivatás felé vezető útjának ezen fordulóján Tamás Ferenc diakónus arról a különleges pillanatról is beszámolt, amikor szeminaristaként megtudta, hogy még magzatként a Szűzanyának ajánlotta őt édesanyja gyógyulásáért cserébe. Talán a sok-sok pozitív papi példán túl, innen is fakad az Isten, az oltár és a szolgálat szeretete – vallotta az újszentelt.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye