„Micsoda mélységes mély a múltnak kútja” – írja Thomas Mann. Nem is mélységes, hanem feneketlen mély a múltnak kútja. És még mélységesebb az ember múltja, ennek a rejtélyes lénynek, az embernek múltja, ki a bűn harcának kereszttűzében tölti napjait. Az ember emlékezetét valahogy mindig filmtekercsnek képzeltem. Filmtekercsnek, mely életünket rögzíti. A szemünk mint afféle fényképezőgép önkénytelenül felvesz mindent, ami a látókörében megjelenik, az emlékezet pedig megőrzi az értékesebb képeket, jeleneteket. A tekercs többi értéktelen része hulladékként a feledés homályába merül.

Milyen képeket őrizhetett a négyszeres Jászai Mari díjas Sztankay István, a Kossuth-díjas érdemes művész, a nemzet színésze. Milyen képeket őrizhetett?

Emlékezetének filmszalagján az első és nagystílű kép, amikor édesanyja és áldozópap édesapja a bölcsője fölé hajlottak. Nagy gyakorlattal és szeretettel tették, hisz nyolcadik gyerekként kapták ajándékba a mennyei Atyától. Emberi arcokra nézett, de Istent látta meg általuk. Mert az ember arca görögül ikon, magyarul képmás, vagyis az ember, Isten képmása. Különösen áldozópap édesapját láthatta így, hisz édesapja Isten szolgája volt. De felmenői is hosszú nemzedékeken keresztül papok voltak, akik, mint az olimpiai lángot, úgy adták tovább a hivatást. Sztankay István is megkapta ezt, az emberek szolgálatának hivatását. Édesapja mellett ministrált, majd segédkántorkodott, végül mint Thália papja szolgálta az embereket és a jó Istent. Mert, ahogy Babits Mihály írja, – szabadon idézve: „Érzem, valaki néz rám, már gyermekként vermébe ejtett, s mint bölcs vadász a gyenge vadat, elbocsátott, de nem felejtett. Ilyen vadra régi hercegeknek szokásuk volt – mondják – jelet, nyakörvet veretni”. Így hordta ő is titkos örvét, annak, aki szülei szerelmén keresztül leküldte őt ide a földre és talentumokkal halmozta el.

Isten hatalmas ujjával vezette a földi lét szövevényeiben, s végül szeptember 12-én, Mária napon hazahívta, hogy egészen színről-színre láthassa és egészen az övé legyen. Előtte volt nála az egyház felszentelt papja. A múlandóság partján és az örök élet tengere mellett senki ne restellje magát kicsinek vallani. Legnagyobb tudósaink a tudomány óceánjának a partján nem restellik kicsinek vallani a docta ignorantiában, a tudós tudatlanságban, mert akkor emelkedünk fel a legnagyobb magaslatra, amikor lerogyunk Isten előtt. Jézus, a legnagyobb sem szégyellte bevallani félelmét a haláltól, és kinyújtotta kezét a halállal vergődő társa, a jobb lator felé, noha az egész életében távol járt Istentől.

Sztankay István nem üres kézzel, szemlesütve áll most Isten előtt, hanem mint aki talentumait kamatoztatta, családjának, hazájának és egyházának is hírnevet szerzett. Mi is büszkék voltunk és vagyunk rá, hogy egy közülünk annyi embernek szerzett a színpadon és a filmvásznon katartikus élményt. Szemmel láthatóan örült, hogy számon tartjuk, és amikor díjakkal jutalmazták tehetségét, mi is, egyháza nevében kifejeztük örömünket.

Most, hogy az örök élet ajtaján kopogtat bebocsátásért, mögéje állunk és imádkozunk érte. Kérjük a mennyei Atyát, fogadja házába, ültesse asztalához és mondja neki azt, hogy szerettelek, nagyon szerettelek.

Legeza József

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum