Atanáz püspök  atya szeptember 28-án a Búza téri székesegyházban áldozópappá szentelte Buka Gábort, a Miskolc-Belvárosi Görögkatolikus Egyházközség diakónusát. Ő válaszol a kérdésekre.

Milyen egyházi feladataid voltak eddig?

Buka Gábornak hívnak. 1983. május 25-én születtem Kazincbarcikán. Életem első 14 évét egy Miskolchoz közeli községben, Múcsony – Alberttelepen éltem. Itt jártam óvodába, és iskolába, mégis az egyházi életbe a szuhakállói templomban kapcsolódtam be. Nem vallásos családba születtem. Mai napig sem értem teljesen, hogy hogyan tört fel bennem az eltemetett „Isten arc”. Nem tudtam a vallások sokféleségéről, mit jelent katolikus vagy reformátusnak lenni, egyszerűen csak egy gondolat erősödött bennem: meg akarok keresztelkedni. Megfogadtam, hogy az első papnak, akivel találkozok, elmondom a szándékaimat. A jó Isten egy görög katolikus paphoz, boldogemlékű Farkas Olivér atyához vezérelt, és csak hálát tudok adni, hogy éppen őhozzá. 7. osztályos voltam, amikor megkereszteltek, s Olivér atyának köszönhetően a Hajdúdorogi Görög Katolikus Gimnáziumban tanultam tovább. A gimnázium 4 éve meghatározó volt a jövőmet illetően. Nagyon sok erőt kaptam, hogy hitem terén hiányosságaimat pótoljam, és mindezt sikerrel tudtam kamatoztatni. Éreztem, hogy jó úton halad az életem, és egyre erősödött bennem az érzés: csak az Isten papjaként tudnék boldog lenni. Így kezdtem meg teológiai tanulmányaimat 2001. szeptember 11-én a váci Borromeo Szent Károly Papnevelő Intézetben, majd 2002-től a nyíregyházi Hittudományi Főiskolán folytattam tanulmányaimat és a szemináriumi életet. A szemináriumi évek gyorsan elteltek, és újra megerősítettek, hogy jó úton járok. Az évek folyamán sikerült egyre jobban megismerni az egyházmegyét, a parókiákat és a kihívásokat. Gyakorlatomat a kazincbarcikai Don Bosco iskolában, illetve a hodászi cigány egyházközségben töltöttem. 2008-ban fejeztem be tanulmányaimat, majd a budapesti Rózsák terei egyházközségbe kaptam kinevezést. Nagyon szívesen emlékezem vissza erre az időre. Nagyon sokat tanultam a parókus és káplán atyától, akikkel úgy érzem egy nagyon jó „csapatot” sikerült alkotnunk. Örültem, hogy megtapasztalhattam, hogy mit jelent egy nagy egyházközségben dolgozni, és egy jó csapat mennyi erőt tud adni a nehézségek idején.  A Rózsák tere nem csak emiatt volt mérföldkő életemben. Itt ismertem meg feleségemet Kaskötő Mariettát, aki a Zeneakadémián zenetörténészként tanult. Megnehezítette a kapcsolatunkat, hogy 2010 októberétől Ausztriába, Grazba mentem egy félévre, hogy nyelvileg felkészüljek egy német tanulmányi útra. 2011 májusában egy ösztöndíjat nyertem, melynek köszönhetően a müncheni Ludwig Maximillians Egyetem teológiai karán kezdtem meg a licencia kurzust, majd a következő szemeszterben a Professzorom javaslatára, átiratkoztam doktori képzésre. A tanulmányaim alatt a Herzogliches Georgianum Papnevelő Intézetben laktam, ami egy egyházmegyéken átívelő nemzetközi szeminárium, 19 különböző nemzetiségű papnövendékekkel és papokkal, akik Münchenben tanulnak. Én voltam az egyetlen magyar, és egyetlen görög katolikus a házban. Nagyon szép élmények fűződnek ehhez az időszakhoz. 2013. augusztus 22-én kötöttem házasságot feleségemmel, akivel októbertől Münchenben éltünk. Atanáz püspök atya 2014. január 15-től nevezett ki a Miskolc-Belvárosi Egyházközségbe lelkipásztori kisegítőnek. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén szentelt diakónussá. Az új tanév kezdetével a hitoktatásból is kiveszem a részem. Jelenleg a Fráter György Katolikus Gimnáziumban tanítok hittant öt évfolyam görögkatolikus diákjainak.

Mi a papi jelmondatod?

„Megesett rajta a szíve” (Lk 7,13). Ez a mondat négyszer szerepel az evangéliumokban. Először a kenyérszaporításnál. Jézus látja, hogy a tömeg, amely őt körülveszi elfáradt és éhes, és ekkor megesett rajtuk a szíve, „mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok”. Az irgalmas szamaritánus szíve is megesik, és olajat önt az út szélén fekvő sebeire. Megesik a szíve a tékozló fiú atyjának is, amikor elveszett fia hazatér, és megesik a szíve Jézusnak a naimi özvegy láttán. Én ebből a történetből vettem az idézetet. Jézus meglátta az asszonyt, aki egyetlen fiát gyászolta, megesett rajta a szíve és azt mondta: „Ne sírj.”  De ebben a néhány szóban csengenek vissza számomra Izaiás szavai is: „elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy bekötözzem a megtört szíveket, hogy az öröm olaját adjam a gyász helyett…” Az Istennek rajtam is megesett a „szíve”, és papi életemben ezt az együtt érző és szerető Istent szeretném az emberek közé elvinni. 

Milyen a jó pap?

Ez egy olyan kérdés, amire talán senki nem tud pontos választ adni, hiszen egy kettősség kíséri minden pap életét. Egy pap munkája és élete egyeseknek példaértékű, másoknak ugyanaz „riasztó”. Ha megkérdeznénk néhány embert, hogy szerintük milyen egy jó pap, nagyon nehéz lenne egyértelmű válaszokat kapni. Én úgy gondolom, hogy a pap azzal, hogy hitelesen megéli azt, amit hisz, és hitelesen képviseli az irgalmas Krisztust, jó úton jár. Mi az irgalmas és lehajló Krisztus papjai vagyunk.

Hogyan lehet vonzóvá tenni a keresztény életet?

Itt visszautalnék az előző kérdésre. Először is a hitelességgel, másodszor az életszerűséggel. Krisztus üzenete hozzánk szól. Nekem, az én életemhez. Sokszor nem találjuk meg a személyes kapcsolatot a hétköznapok és az evangélium között. Az Egyház nem egy múzeum, amit vasárnaponként meglátogatunk, hanem a személyes találkozás egy kiemelt, fontos és különleges helye. A mai kor emberének is szüksége van Krisztusra. Az emberi lélek ma hangosan kiállt, és arra vágyik, hogy a szomját csillapítsák. Ezt mutatja a szekták, az ezotéria és a spiritualizmus elburjánzása. Krisztusnak vannak válaszai az életem kérdéseire, problémáira. A legelső és legfontosabb válasza, hogy veled vagyok, nem egyedül járod az élet útját, nem egyedül csinálod. Ha a Krisztusra való rátalálás boldoggá teszi az életemet, és az ő követése mosolyt, vigaszt és látható örömet fakaszt, akkor hiszem, hogy ez a „mosoly” másokat is vonzani fog Krisztushoz.

www.exarchatus.hu

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum