A gyóntatószékben is történnek feltámadások – Ihnáth János atyával beszélgettünk

Ötven évvel ezelőtt szentelték pappá. Mi volt a választott jelmondata?

„Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.” (1Jn4,16) – ez volt a primiciás, ezüstmisés és aranymisés jelmondatom is.

Hogy érzi, be tudta teljesíteni ennek a jelmondatnak az üzenetét az életében?

Akartam...

Fiatalként mindenki álmodik egyfajta jövőt magának. Hogyan teljesedtek be az ötven évvel ezelőtti elvárásai?

Az én hivatásom a bazilita atyák mellett született. Nagyon kicsi voltam, amikor a templom közepére térdepeltem, és addig csúsztam, amíg az oltárhoz nem értem, utána be az oltár mögé, a szertartást végző Orosz Sándor Ágoston szerzetes atyához: nekem onnan kezdődött a hivatásom. A papoktól szeretetet tanultam, és én is azt akartam megélni. Első perctől pap akartam lenni és nem szereplő.

Kik igazgatták pályáját, kik segítették hivatásának formálódásában?

Én még Orosz atyánál (Orosz Sándor Ágoston OSBM – szerk.) voltam elsőáldozó Máriapócson, de elűzték őt is, amikor az előző rendszerben a szerzeteseket szétzavarták. A Mosolygó-Király páros (dr. Mosolygó Marcell József atya, Király Ernő görögkatolikus áldozópap - szerk.) volt a két hitoktatóm és lelki vezetőm, ha szabad így mondani. Bodnár Sándor atya, akkori máriapócsi parókus elkényeztetett engem, neki kedvence voltam. Ernő atyától, valamint Marci atyától is nagyon sokat tanultunk – gyermektársaimmal együtt.

Ez utóbbi végigkísérte az utamat: középiskolás és teológus koromban is tartottam vele kapcsolatot, tanárom és spirituálisom volt, és amikor végeztem, ő mint újhelyi esperes-parókus ugyancsak rám figyelt.

A Jóisten mindig úgy irányított, hogy állandóan volt mellettem valaki, akitől tanulni tudtam: Palatitz István Jenő atyától, Orosz atyától, Marci atyától, Ernő atyától, Bodnár atyától, vagy a zajtai római atyától, aki megtanított dolgozni. Papp Zoli atya, Szabados János atya, Ivancsó Tibi atya pedig nem becsültek le: hónom alá nyúltak és papnak tekintettek.

Mikor első szolgálati helyemre, Lácacsékére kerültem, Orosz atya két faluval arrébb, Zeplénagárdon szolgált parókusként, így „mindenhetesek” voltunk egymásnál: ő nem tudott elmenni előttünk, hogy be ne jött volna, én pedig heti gyakorisággal elkerékpároztam hozzá Zeplénagárdra. 

Nekem végig jó kapcsolatom volt a szerzetes atyákkal. Ott volt például Legeza Tivadar atya, vagy Sarkadi atya, akikkel barátságban voltam, – én már rozsályi parókusként – velük együtt jártam el Hegedüs atyához, Dudás Bertalan atyához és a többi szerzetes atyához. Nyírcsaholyban Ábel atya is, akkor még mint kispap, Sarkadi atyával együtt mindig bejött hozzám. A szerzetes atyák közül többet láttam, ismertem, sokkal szorosabb volt a kapcsolatom velük, mint a paptestvéreimnek.

Bizonyára ezzel van összefüggésben az is, hogy Nyírcsaholyban Bazilita Harmadrendet alapított.

Igen. Rakaczky Bazil atyáék egyszer nyolcnapos missziót tartottak nálunk, innen jött az ötlet a harmadrend megalapítására. A rendnek több mint negyven tagja lett, ami tekintélyes létszám, komoly közösséggé váltunk. Találkozásainkra minden hónapban meghívtam egy bazilita atyát, vagy nővért egy közös szentmisére és egy-egy előadásra.

Amikor Máriapócsra kerültem, az itteni Bazilita Harmadrend aludt, el volt öregedve; megkértek, hogy legyek a helyi vezető. Tettem róla, hogy felpezsdüljön az élet, s ma már vannak fiatal tagjai is. Havonta egyszer találkoztunk: volt, amikor a kis fatemplomban, ám azok miatt, akik nehezen mozognak, áttettük a székhelyünket a Szent II. János Pál Idősek Otthona kis kápolnájába. Így bekapcsolódhattak olyanok is, akik nem tagjai a rendnek: együtt imádkoztunk, énekeltünk, s ez szerintem jó.

Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?

Nem volt könnyű gyermekkorom. Én a háború alatt jöttem a világra, édesapámat közben elvitték fogságba, majd 1948-ban B-listázták (a politikai tisztogatás módszere a világháború utáni időszakban – szerk.), utána Dudás püspök kinevezte Hajdúdorogra a népfőiskola igazgatójának. 1950-ig az a két év volt gyermekkorunknak a legboldogabb két éve.

1950-ben édesapámat jó néhányszor letartóztatták, öt éves gyermeke szeme láttára vitték a vaskalaposok esténként. A lakásunktól nem messze, egy deszkapalánk másik végén volt a rendőrség: édesanyám összegörnyedve, a palánkon belül ment a rendőrség faláig, ott hallgatózott: ütik, vagy nem ütik, jajgat vagy nem – nem bántották, és mindig elengedték, de ez egy lelki hadviselés volt ellene, ugyanis az ezüst- és aranykalászos gazdatanfolyam gazdasági felszerelését akarták kicsikarni tőle, de édesapám időben gondoskodott róla, hogy el legyenek rejtve. Aztán államosították a lakásunkat, kiköltöztettek bennünket: onnantól kezdve édesapám a nyugdíjáig egyik helyről a másira került segédmunkásnak – szüleim nehéz körülmények között dolgoztak, édesanyám ebédet főzött a pedagógusoknak, abból taníttattak minket: egyszerre mind a hármunkat. Nyáron a vasúton dolgoztam, vagy a konzervgyárban voltam rakodómunkás. Megkóstoltam az életnek ezt az oldalát is. Mikor papok lettünk, nem kaptunk segélyt, legfeljebb kísértést. A bérünket mindenképp ki kellett egészíteni kétkezi munkával is.

Volt-e valaha istenélménye?

Nekem különlegesebb istenélményem nem volt, de azt érzem, hogy a Jóisten az ő tenyerén hord engem, és hogy – de nem akarom elbízni magam – a hitemnek nincs szüksége arra, hogy rendkívüli dolog történjen. De két érdekes történetet elmesélek.

Hét éves voltam, amikor kiadtak a kórházból meghalni. Édesanyámnak és édesapámnak ott fölbegyökerezett a lába: egy ismerős orvos kérdezte, hogy „János, mit kerestek itt?”. Apám mondta: „a fiamat adták ki, hogy meghaljon”. Az orvos: „várjatok!” A mandulámmal volt baj: nem fért a torkomba. Beszélt a gégészekkel, hogy ha már úgy is mindegy, erősítsenek meg egy-két injekcióval és meglátjuk, hogy mi lesz. Kaptam egy-néhány injekciót, kivették a mandulámat: megmaradtam.

Mikor itt, Máriapócson ministráltam, naponta többször, három-négyszer mentem fel a toronyba, hiszen felváltva jártunk iskolába: délelőtt, délután, mikor hogy. A pálcák közé ültem fel (a túlsó toronynak párosával vannak a pálcái), és ott a jó napon elaludtam. Megcsúsztam, úgy hogy a két lábam közrefogta az egyik oszlopot, így nem tudtam lefordulni, mert a másik oszlop tartotta a lábamat. Erre ébredtem; megöleltem az oszlopot. Hosszú idő volt, mire magamhoz tértem. Majd, mint az ürge a lyukba, fejjel lefelé bújtam be egy kis lyukon és onnan már lelétráztam. Ha én ott leesek, engem meg nem találnak, vagy csak a csontvázamat, mert a templomgerinc és a torony fala közé estem volna le, ami nem látszik sehonnan, és nem hiszem, hogy valakinek eszébe jutott volna, hogy ott keressenek.

Milyen kedves emlékek jutnak eszébe az ötven éves szolgálatából?

A legelső helyemen, a hatvanhárom lelket számláló Lácacsékén, mindössze öt gyermek volt. A filiákkal (Nagyrozvágy, Kisrozvágy, Semjén, Ricse, Monyhatanya) együtt is összesen 240 hívőről gondoskodtam. A gyermekeket mindig szerettem, szívesen mentem hitoktatni; az első ministránsom-hittanosom pap lett – ez az egyik. 

Egy másik jó élményem, hogy bár Csékén nagyon kevesen laktak (mégis sok tanult ember származott innen), de a búcsúra a falu lakossága megháromszorozódott, olykor megnégyszereződött, s így - akárcsak Zemplénagárdon és Dámócon – a Szent Liturgia mindig kinn volt a templomudvaron.

Bárhol is voltam, fontosnak tartottam a hittanórákon a Szent Liturgia állandó énekei mellett az utrenye és a vecsernye állandó énekeit is megtanítani, noha utrenyét csak Csaholyban tudtam végezni, mert az öt-hat Szent Liturgia mellett nem volt idő rá, de vecsernyét mindig tartottam.

Lácacséke után a következő szolgálati helyén, Rozsályon és annak kilenc filiájában is sok minden történt, ámbár ez az ország legszegényebb, legkeletibb, a központtól elzárt csücske. Milyen nehézséget jelentett ez az elzártság?

Egy református tengerben kellett helytállni, ami nehéz volt, mégis örültem neki, hogy erős egyházközségek vettek körül, mert az ilyenek mellett jobb dolgozni.

Tisztaberken a katolikusoknak nem volt becsületük. Ötször annyi református volt, akik vallották: a reformátusok a magyarok. De aztán volt egy temetési prédikációm, amikor feltettem a kérdést, hogy ki a magyar? „Nem a név számít, nem az, hogy melyik templomba jár. Az a magyar, aki szereti a hazáját és tesz érte” – mondtam. Temetés után körülfogtak azok, akik addig nem méltattak beszélgetésre, s ezekkel a szavakkal dicsértek:  „az atya jól megtanulta a történelmet.”

Mire felépítettük a templomot, a becsületünk is megszületett. A templomépítés alatt a református tiszteletes Bázelben volt tanulmányi úton, de amikor hazajött, eljött egy napra társadalmi munkában segíteni nekünk. Nagy dolog volt!

Rozsály történelmileg – az egyházat érintően is – terhelt falu, mit érzett ebből szolgálata alatt?

A rozsályi egyházközség (mai filiái: Gacsály, Garbolc, Kishódos, Méhtelek, Nagyhódos, Tisztaberek, Túrricse, Zajta – szerk.) történetéhez hozzátartozik, hogy Trianon miatt minden templomát és az anyaegyházközségét is elvesztette. Nagypeleskéhez tartozott Rozsály, Zajta, a többi község Szárazberekhez és a település templom nélkül maradt. A rozsályiak 1927-ben templomot építettek, 1950-ben Vajdics János bácsi Méhtelken épített templomot, majd ’86-87-ben én építettem Tisztaberken, utánam pedig – a jelenleg Kállósemjénben szolgáló – Orosz István atya Túrricsén. Úgyhogy szépen kiépítettük azt a területet. De a kilenc faluban együtt sem volt több 500 embernél.

Nehéz időszak volt a Rozsályi parókiaépítés?

Nem, mert örömöm telt benne. Szilárd püspöktől megkaptam az elismerést is. Az ő idejében lettem esperes, konzultor (püspöki tanácsadó), majd főesperes. De nem csak címem volt, Szilárd püspök kikérte a véleményemet is sok mindenben.

1987 szeptemberében Nyírcsaholyba került.

Csaholyban teljesen más volt az élet, mert „egy falu, egy nóta”, vagyis mindenki görögkatolikus, de itt többet dolgoztam, mint korábban a kilenc faluval összesen. Nem volt iskolai hitoktatás, mikor odamentem. Természetesen a templomi hitoktatást elkezdtem már abban az évben, de 1988-ban már bent voltam az iskolában is: noha korábban felszámolták a hitoktatást az, én heti két órát tartottam. Hogy az igazgató végül nem tiltotta be a hittant, az annak köszönhető, hogy az iskolában kezelhetetlen gyerekeket fegyelmezetten látta az oltárnál.

Csaholyban nagyon szép volt az, hogy egész családok jöttek gyónni, s ehhez hozzátartozott az is, hogy a gyermek ott nőtt fel a templomban. Az ifjúságpasztorációra mindig nagy hangsúlyt fektettem: komoly ifjúsági hittancsoportom volt, s együtt zarándokoltunk Máriapócsra, vagy kirándultunk az olaszországi Bibionéba.

Ugyanígy feladatomnak tartottam az elesettek gyámolítását. Első pénteken mindig betegekhez jártam: Csaholyban például 23-25 betegnél fordultam meg havonta.

Érezte valaha, hogy nehéz papnak lenni?

Lácacsékén történt, hogy valaki gyorsírással lejegyezte a vasárnapi prédikációmat és másnap bevitte az újhelyi rendőrőrsre. Akkoriban két katonatiszt volt rám állítva. Az elhárító- és a politikai tiszt is a nyomomban voltak. Ha például jöttek az emberek kántálni, felköszönteni, ők is ott voltak köztük. Zemplénagárdon a hívek egyszer azt kérdeztek tőlem egy pünkösdi prédikáció után: „az atya még szabadlábon van?”

A templom- és a parókiaépítés során pedig könnyebb volt felépíteni a semmiből az épületet, mint engedélyt kapni rá a rendszertől. Csaholyban – pedig ez már ’87 tavasza volt! – nagyböjt péntekjén a templomból jövet a hídon ott állt két rendőr: mikor az utolsó ember is elment, autóba szálltak és elmentek. Mindezt csupán a megfélemlítés miatt.

Nem a saját élményem, de Nyírcsaholyon is került görögkatolikus pap a rendszerrel szembe: mindkét háború alatt a magyarok lelőttek egy-egy román katonát a temetőnél. Az elsőt meg is torolták a románok: több embert is kivégeztek. A másodiknál nagyon sok férfit összeszedtek, beterelték őket a római katolikus iskolába. A görögkatolikus parókián volt a románok főhadiszállása. Fodor Anti atyát, a parókust elvitték az iskola udvarára, hogy tizedelje meg az embereket: minden tizediket válassza ki kivégzésre. Ám ő ezt mondta, „én inkább megásom a magam sírját, lőjetek bele, de ezek ártatlanok”. A férfiakat akkor elterelték a Szalka-Csaholy határában lévő „Csárda-kereszthez”, letérdepeltették őket, elimádkoztatták velük a Miatyánkot, végül elengedték őket.

Amikor az én generációm szentelés előtt állt, a menyasszonyjelöltünktől azt is meg kellett kérdezni: „ha minket elvisznek Szibériába, akkor is vállalod a papnéságot?”. Dudás püspök úr bőröndje is mindig össze volt csomagolva – számolva ezzel az eshetőséggel.

Ortutay Elemér atyával is jó viszonyban volt, hogyan élnek emlékezetében a kárpátaljai kapcsolatok?

Ortutay Elemér atyával sokszor végeztünk együtt Szent Liturgiát, prédikált is nálunk, amikor elhívtam Csaholyba. Ő pedig elvitt magához, még Szemedi János munkácsi (titokban szentelt – szerk.) megyéspüspökhöz is.

Elemér bácsi titokban nevelte és szentelte a papokat. Amikor nálam járt, mindig dicsérte a munkám, s értékelte, hogy nálunk tele volt a templom gyerekkel. A szentelésének évfordulójára is meghívott: a 90-es évek elején, Ungváron, negyven év elmúltával én mondtam az első magyar nyelvű prédikációt, Ortutay atya aranymiséjén három püspök jelenlétében, a Gulágot megjárt papok előtt.

Elemér bácsi hívására Batártól Ungvárig szinte minden magyar egyházközséget végigjártam, végiglelkigyakorlatoztam. Kárpátaljai magyar görögkatolikus papoknak, feleségemmel a tisztelendőasszonyoknak tartottam lelkigyakorlatot, s mióta Pócson vagyok, 20-25 lelkigyakorlatot tartottam a Mária-tisztelőknek, Bazilita Harmadrendieknek, különböző csoportoknak.

Milyen itt, Máriapócsón a könnyező Szűzanya lábánál szolgálni?

Végtelenül felemelő. Itt még imádkozni sem kell, hogy az ember kegyelemmel telítődjön. Számtalanszor fordult elő, hogy bejöttem a templomba, s ha fáradt voltam, imádság se jött a számra. Ültem negyedórát, félórát és feltöltődve mentem haza. Ez egy csodálatos dolog.

A legismertebb európai zarándokhelyen mind megfordultam, de nekem Máriapócs az első. Ha elvárom azt, hogy más zarándokok jöjjenek, akkor nekem is menni kell. Mindegyik zarándokhely más, és ahhoz, hogy a saját szülőhelyem becsülni tudjam, meg kell ismerni más helyeket is.

A megszokottság elsorvasztja a csodálatot – szokták mondani. Újra és újra föl kell fedezni, élővé kell tenni a csodát, amit az Isten oltáránál meg lehet élni. Hogyan alakult ez János atya életében?

Én sosem tudtam elsorvadni, még a betegségeimben sem, mert a Jóisten hagyott eddig mindig megújulni, valamit kitalálni, ez nem engedett megfenekleni.

39 éves koromtól cukorbeteg vagyok, volt három szívinfarktusom – a harmadik szívinfarktusomat a kegyoltár előtt kaptam meg Paraklisz végzése közben –, kétszer újraélesztettek, a pacemakerem generátorát tavaly cserélték, tizenöt szívkatéterezésem volt, szemeimet lézerezték zöld hályoggal, műtötték szürkehályoggal, az egyik szememben az üvegtest bevérzett, a másikra utóhályog nőtt, melyet újra műteni kellett, de itt vagyok, szolgálok, és autót vezetek.

Kellett, szükség volt az Isten kegyelmére.

Gyónóimnak is azt ajánlom, amit magam is vallok: „Krisztusom, hálát adok neked, hogy nekem engedtél keresztet, mert erőt is adsz az elviseléséhez”. Ha a keresztet, a nehézségeket pozitívan fogadjuk el, akkor kapunk hozzá erőt is annak viseléséhez.

Melyek a szívének kedves imádságok, amelyek az ötven év alatt elkísérték?

A Mennyei királlyal szoktam kezdeni, az 50. zsoltárral folytatom, majd a Hiszekegy. Szeretem az Előre Megszenelt Áldozatok Liturgiáját és benne azt a zsoltárverset: „Ne hagy szívemet gonosz cselekedetre hajlani, hogy mentegessem bűneimet”. A szívem csücske a feltámadási szertartás.

Többször is találkozott a pápával, hogyan emlékszik vissza ezekre?

Tízszer jártam Rómában, ebből három alkalommal a Szentatyával is találkoztam. A negyedik találkozás Budapesten történt.

1983-ban hatszáz fő látogatott a Vatikánba, akkor a Kelemen-teremben láttam először Szent II. János Pál pápát, akivel még fényképezkedni is tudtam. Majd a VI. Pál teremben láttam újra egy másik kirándulás alkalmával.

1991 májusában, mikor Rómában jártunk, a nagy magyar zászlót a tér korlátjára tűztem, a Szentatya jött oda felém, és valamit kérdezett, de nem értettem, átvillant rajtam, hogy azt mondjam: Máriapócs, hiszen tudtam, hogy Máriapócsra készült. Erre a Szentatya megismételte: Máriapócs? Máriapócs! És némi gondolkodás után: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”. Szemembe nézett, odajött hozzám és nyújtotta a kezét, s én boldogan csókoltam meg.

Még ugyanebben az évben, amikor a Szentatya Magyarországon járt, a Hősök terére tizenhat dalmatikába öltözött ifjúsági hittanosommal mentem: harmadik találkozásom ekkor volt a pápával.

Mióta szervez zarándoklatokat?

1981-ben csábultam el először: Véghseő Dani atya csalt el Bécsbe és Németországba. 1983-ban Rómába mentem a feleségemmel, a püspöki kar is kint volt akkor: rangos út volt ez. Ezek után kaptam kedvet a zarándoklatokhoz. Szerveztem utat a pócsi kép elvitelének útján Bécsig: Máriapócs, Kálló, Tokaj, Bárca, Esztergom, Győr, Bécs útvonalon.

Először kisbusszal, majd nagybusszal. Majd jött az ötlet, ha eljutottunk Bécsbe, Mariazellbe is elmehetünk. Visszafelé a Szent-jobb körmenetbe is bekapcsolódtunk. Szép kirándulás volt, melyet évente megismételtünk.

De utaztunk Częstochowába, Lourdes-ba, Fatimába, a Szentföldre és minden évben Csíksomlyóra.

Tavaly csupán azért nem mentünk, mert szentelésem 50. évfordulóját itthon akartam megünnepelni.

Mit jelentett főgyóntatónak lenni Máriapócson?

Semmi különöset: van egy gyóntatószékem, ahol várom a híveket. Ámbár visszajárnak hozzám az emberek gyónni: van, aki nézi, hogy melyik az én sorom, van, aki telefonon egyeztet velem, hogy mikor tudnám meggyóntatni. Az ország határain túlról is jönnek rendszeresen.

A gyóntatószékben is történnek feltámadások.

Nagypénteken az élőszereplős passió után nagyon sokan jöttek be a templomba, az előadás sokakat indított gyónásra több évi szünet után: ha másért nem, már ezért érdemes volt előadni – bár én nem vettem részt a szervezésében. Nem tudja az ember, hogy a kegyelem hol működik. Ahogy Jézus mondja: a Szentlélek ott fú’, ahol akar. (Jn 3,9)

Annyi kísértés bűn, fájdalom zsúfolódik össze tíz percben, félórában, hogyan lehet ezt feldolgozni?

Ahogy a Szentatya mondta: amikor sírva térdepel le valaki és mosolyogva áll fel, az szenzációs élmény.

Mikor Kárpátalján, Salánkon tartottam lelkigyakorlatot, – Sarkadi Gyuri atya látta el akkor Salánkot – beültünk fél ötkor a gyóntatószékbe és fél tízkor álltunk fel (három napon keresztül), többen érkeztek, akik 40 éve gyóntak utoljára. Ez a 40 év most is előfordul olykor-olykor. Ebbéli csúcs – s ezzel nem árulok el titkot: „64 év terhét jöttem letenni”. Úgyhogy megvan a szépsége. És amikor hosszú-hosszú beszélgetés után mosolyogva áll fel valaki, megköszöni és megsimogatja az ember kezét, azt az érzést nem lehet elmondani.

Hogyan tud az ember mindenkinek valami jó tanácsot mondani?

Szentlélek is van a világon, meg nyitott szemmel is kell járni. A Szentíráson és a liturgikus szövegeken keresztül kell a ma emberének szólni, úgy hogy megértsék Jézus hívó szavát.

A beszélgetésből készített videót ITT tekinthetik meg. 

Szöveg: Polyákné Tóth Nóra, fotó: Gerner Attila

Nyíregyházi Egyházmegye