PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Tíz perc

Sok idő ez? Kevés? Ha az iskolai órák közötti szünetet nézzük, akkor roppant kevés időnek tűnik, ám amikor egy repülő indulásáról van szó, hogy lekéssük-e, akkor soknak. Nekem pont ennyi időbe telik eljutni templomunkba.

Sok emberrel ellentétben én az utóbbi hetekben is eljutottam oda. Minden nap. „Kántorként” (vagy inkább, ahogy magamat jellemezném, lelkes éneklőként) szükség volt rám. És nekem is szükségem volt Rá. És arra a napi tíz percre oda és vissza. Titkos kenethozónak érezhettem magam, főleg nagyhéten és húsvét fényes hetében.

Mindig gyalog mentem. Hogy miért? Mert ez a tíz perc kell ahhoz, hogy kilépjek a nyüzsgő mindennapok gondolataiból, és belépjek Isten házába. Néztem az utcát, a házakat, és a mögöttük elnyúló kerteket. Mivel emberrel csak elvétve találkoztam az úton, az utóbbi időben a tavasz került figyelmem középpontjába: kinél milyen virág nyílik – esetleg melyiket tudom levenni hazafelé tartva, mivel ugye az nem bűn, és amúgy is szívesen adnának belőle – hol hogyan szépül az udvar, mivel a kikelettel a porták is együtt ébrednek. Látom, hogy mennyit nőttek a gyerekek a télen: aki ősszel még csak első bizonytalan lépéseit tette meg ebben a nagyvilágban, most már nagy, kék, pöttyös labdát kerget az udvaron. Nézem, és közben eszembe jut Ilonka néni, aki nemrég még a szomszéd porta takaros, tornácos házában lakott – ott nyíltak a tavasznak ebben a szakában a gyöngyvirág apró, illatos harangjai. Mindig előttem ment Isten házába. Látom magam előtt földes szagú, gyász sulykolta, fekete ruháját, lassú lépteit. Vajon hányszor ment végig ezen az úton? És én hányszor fogok? Gondolataimból egy vékony hang ébreszt: - Néni! Itt vagyok! Itt a kapunál! Szia! – egy szöszke fej mosolyog rám, mellette majd’ akkora termetes eb. És újra visszazökkenek az Útra. Lassan ott vagyok… gondoljam gyorsan át újra a változó részeket, hiszen az online liturgián nem csak a jó Isten, a mennyei sokaság és mi halljuk majd, amit éneklünk – a monitor előtt ülők is érezzék át a feltámadás örömhírét. Mire odaérek, rájövök: nem is az a fontos, hogy megy majd az ének – hanem az, hogy rejtélyes módon ők is bekapcsolódjanak a két tíz percem közötti mérhetetlen titokba és misztériumba. Remélem sikerült.

O. Bea